Hetvenéves a legenda

Létrehozás dátuma:
Feltöltő szerv:
Zsaru Magazin

Harminc éve tagadhat le negyvenet a korából – a fene tudja, hogy csinálja, de külsőre semmit nem változik.

Másképp sem: olyan idegesítő, mint korábban, e nélkül persze nem ő lenne Urbán Tamás, akire lerázhatatlansága miatt lehetetlen haragudni. Fotós, filmes, újságíró, riporter, haditudósító, kutató és ötletgazda. A korábban még létezett magyar bűnügyi újságírás doyenje.

 


Nikon gépével
 

 

– A Pest Megyei Hírlapban kezdtem fotográfusként 1968-ban, később a Magyar Ifjúságnál, 1972-től pedig a modernebb-merészebb szemléletű Ifjúsági Magazinnál dolgoztam. Rendőri tudósításokhoz fényképeztem, razziákra jártam, a munkáimon keresztül ismerkedhetett a fiatal olvasótábor az abban az időben egyáltalán nem kézenfekvő témákkal – eleveníti fel napjaink legendája a kezdeteket. – Akkoriban csak az IM foglalkozhatott, mert engedték számára, az abortusz és a bűnözés kérdéseivel. Első kiállításomat az aszódi nevelőintézetben felvett anyagból állítottam össze. Ha kellett, mélyre szálltam egy jó riport kedvéért, időt nem sajnálva, többször eljártam kemény közegekbe. Eleinte nem fotóztam, nem is vittem gépet magammal, csak elfogadtattam a jelenlétem. Mikor már sokadik alkalommal láttak, megismertek, és oldottan, rólam jóformán tudomást sem véve, természetes módon mozogtak-léteztek a fotóalanyok, akkor exponáltam. Készítettem sorozatot mentősökről, prostituáltakról, börtönlakókról, tetovált emberekről. Utóbbi két téma metszetét a már elhunyt, magyar Pillangóként híressé-hírhedtté vált elítélt jelentette, akivel olyan viszonyt sikerült kialakítanom, hogy végrendeletében engem nevezett meg gazdagon tetovált bőre örökösének. Szabadulásakor én mentem érte autóval Szegedre. A fővárosba visszafelé jövet annyit mondott, menjünk az Ócsai útra. Kérdeztem, hogy miért. „Megölöm a bátyámat!” – felelte. Sikerrel beszéltem le szándékáról.

 

És Urbánra felfigyeltek. 1985-ben Balázs Béla-díjat kapott, 1987-ben kiérdemelte az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Nagydíját, megálmodhatta a százéves mentőszolgálat jubileumi kiállítását, 1990-ben Hamburgba hívta a Stern. Készített sorozatot Trabantokról, járt Romániában haditudósítóként, két év múlva visszatért Magyarországra. Lapunk, majd később a Blikk bűnügyi riportere lett, a helyszíneket járva egészen különleges-bensőséges viszonyt alakított ki a zsarukkal. A Magyar Fotóművészek Szövetsége 2007-ben életműdíjban részesítette.

 

– Számításaim szerint saját archívumom 4500 rendőrségi esetet tartalmaz. Öt év alatt igyekeztem minden riasztásnál ott lenni, sokszor hamarabb érkeztem, mint a mentők vagy a rendőrök. Jók voltak a forrásaim, sok egyenruhást ismertem. A bizalmi viszonyt nem volt elég kialakítani, azon folyamatosan dolgoztam, tettekkel és mentalitással egyaránt. Tudtam, hogy egy helyszínen hová állhatok, mikor fotózhatok anélkül, hogy az életmentő vagy a nyomrögzítő munkát akadályoznám. Ha kellett, én világítottam be a terepjáróm tetejére szerelt reflektorokkal a munkaterületet, szereltek helikoptert is a kocsim fülkéjére állva, adtam elsősegélyt, és ha úgy adódott, vállaltam a tanúskodást. Megesett, hogy napokig az autómban éltem, vagy a szerkesztőségben aludtam néhány lopott órát – ahogy a bűncselekmények, a balesetek, én sem ismertem a kötött munkaidőt. Volt részem számos valódi felderítésben. Egy ferencvárosi kettős gyilkosság helyszínén az emberekkel beszélgettem, szerettem volna többet megtudni az esetről. Egy férfi lépett hozzám, hogy majd ő elmond mindent, sétáljak vele el egy bokros területre. Nem volt kedvem hozzá, talán azért sem, mert észrevettem, hogy véres a cipője. Abba a házba ment be, ahol az emberölések történtek, hívtam a rendőröket, közösen utánamentünk. Horkolást hallottunk a lakásából, majd kirohant a véres cipőjű férfi, ő a téren el, mi a lakásba be. Paplanba kötve egy vérző fejű, haldokló férfit találtunk, a horkolásnak hallott zaj a halálhörgése volt. A két korábbi emberölést elkövető, engem megszólító férfi apja rájött fia tettére, aki ezért kalapáccsal szétverte a fejét.

 

 

Munkában


 

Sokkoló momentumokkal nem csak esetszerűen találkozott Urbán Tamás, ő maga is élt a meghökkentés eszközével. A Blaha Lujza téri aluljáróban közlekedési balesetek fotóiból állított össze szokatlan tárlatot; a Nyugati téren kábítószer miatt elhunytakra hívta fel a figyelmet saját és szintén fotóművész fia, Urbán Ádám képeivel és 16 koporsóval – a performansz időpontjáig abban az évben annyi áldozatot szedett a drog. Az Andrássy úti, újszerű baleset-megelőzési kampánynál 118 földre fektetett embert rajzolt körbe, csorgott a művér, szirénáztak a mentők és a rendőrautók, a média képviselőinek nem meghívót, hanem szabályos idézést küldtek… Talán legmorbidabb kalandját mosolyogva meséli:

 

– Bőhm bácsi meghalt, tucatszám maradtak utána macskák józsefvárosi lakásában. Ismerőseim hívására magam is segítettem ideiglenes befogadókhoz átlogisztikázni a cicákat, autómban vagy tíz cirmossal repesztettem a Petőfi hídon, amikor a feleségem telefonált, hogy a lakásunk előtt német halottszállítók toporognak, vinnék a garázsból a két hullát. Elképedve hajtottam haza, valóban ott állt egy hófehér Robur, oldalán óriási kegyeleti jelvény, díszbe öltözött temetkezési emberek… Félreértés volt. Egyik ismerősöm hadisírokat tárt fel, és hősi halottak tetemeire bukkant. Közreműködtem a hazaszállításukban, én telefonáltam Németországba, ahol a hivatal valamiért az én nevem, címem jegyezte meg.

           

Pintér nem felejt

 

Urbán Tamásnak július 6-án, 70. születésnapján Pintér Sándor belügyminiszter adta át a Szent György-érdemjelet a Belügyminisztériumban. Az évente mindössze harminc főnek adományozható kitüntetés a rendőrség állományában munkájukat huzamosabb időn keresztül kiválóan végző, a közösség elé példaképül állítható hivatásos szolgálati, kormánytisztviselői, közalkalmazotti jogviszonyban állók, illetve a rendőrség munkáját segítő személyek elismerésére szolgál.

 

SZILÁGYI ATTILA
FOTÓ: SEBESTYÉN

 

<< Vissza az előző oldalra