Zsaruvicc: társadalmi szelepvállalás

Létrehozás dátuma:
Feltöltő szerv:
Zsaru Magazin

Krauzer Ernő ezredes, a Belügyminisztérium rendészeti vezetőkiválasztási, vezetőképzési és továbbképzési főosztály vezetője hívta fel a figyelmet egy interjúban nemrég, hogy mostanában nem születnek rendőrviccek.

Ez nyilván egyfajta elismerés a testületnek, de a zsaruk rendszeres képzése, oktatása is oka annak, hogy a humor nyilai manapság elkerülik őket. Nem volt ez mindig így.

Egy interjúsorozatban arról kérdezték a legnépszerűbb humoristákat, hogy mi a humor. Volt, aki úgy vélte, lényegében egy kiskapu, amelyen keresztül bemászhatunk a nagybetűs életbe. Más azt mondta, intelligenciateszt. Megint más úgy vélekedett, hogy az elhárító mechanizmusok egyike, lélekgyógyító és feszültségoldó. Akadt, aki szerint a humor az, amikor a kiszámítható logika felborul a kiszámíthatatlan logika javára. Volt, aki „barátságos problémaként” aposztrofálta. Hogy ezek közül melyik illik legjobban az úgynevezett rendőrviccek kategóriájára, azt az olvasóra bízzuk. Egy biztos: volt idő, amikor a manapság kiveszőfélben lévő rendőrviccek céltáblái tagadhatatlanul adtak okot a tréfálkozásra.

– A rendőrviccek első alanya egy kitalált személy, bizonyos Mihaszna András volt, aki a Borsszem Jankó című, az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején létező politikai élclapban bukkant fel, annak rendőrkaraktere volt – mondja Androvicz Gábor, a Rendőrmúzeum muzeológusa. – A folyóirat hasábjain olyan jellemző karakterek tűntek fel ugyanis, amelyek a karikatúrák és a vicces írások állandó szereplőiként bizonyos társadalmi rétegeket, típusokat voltak hivatottak megjeleníteni, karikírozni. Mihaszna András volt tehát a rendőr, aki a problémákat nem oldotta meg, ezzel szemben tanulatlan, műveletlen, faragatlan figuraként osztotta az észt, főképp azt az alapigazságot, hogy: „Röndnek muszáj lenni!”

Mihaszna Andrást még számos névtelen társa követte a későbbi vicclapok hasábjain, a különféle viccgyűjtemények lapjain, a kabarétréfák jeleneteiben. Valamennyi, a zsaruk rovására született vicc a rendőr egyszerűségét, tanulatlanságát állította a tréfálkozás fókuszába, azt túlozta el. Valamint azt az ellenszenvet is tükrözte, ami részben a korábbi történelmi időszakokban (például a Bach-korszak, a Rákosi rendszerben vagy a kádári idők során) alakult ki a rend/rendszer őreivel (szinte már megszemélyesítőivel) szemben, részben pedig, mert az átlagember általában úgy érzi, hogy a rendőrök/jogalkotók velük szemben támasztott igénye szinte minden esetben túlzó és igazságtalan.

Felmerül a kérdés, a hatvanas-hetvenes években, amikor még a dalszövegek félreérthető sorait is cenzúrázták, vajon miért láthattak napvilágot a vicclapok hasábjain a rendőrökön élcelődő karikatúrák és a rendőrviccek.

A szakember szerint ez akár egyfajta szelep is lehetett, a rendszer barátságosnak, összekacsintónak mutatott arca. Az biztos, hogy a kultúra területén létező három „T”, azaz a tiltott, a tűrt és a támogatott kategóriában a rendőrviccek a tűrt kategóriában találtak helyet.


TRENCSÉNYI ZOLTÁN
FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ, ARCHÍV

 

Végül érdekes a tolvajnyelvet, azaz az argót bemutató vagy a szlengszótárakban is böngészni, a zsaruk rovására történő viccelődés, gúnyolódás megmutatkozik a velük kapcsolatosan használt elnevezésekben is. Példaként álljon itt azok közül is néhány érdekesség:

Bőregér – Az 1930 után bőrruhában dolgozó motoros rendőr.

Buktató – Detektív, aki lebuktatja a bűnözőket.

Fakabát – A rendőr gúnyneve, amelyet a védett középületek előtt, számára elhelyezett fabódéról kapott.

Hekus Lonci – Az 1945-től alkalmazott női rendőr gúnyneve.

Botoskégli – A rendőrkapitányság kihallgatószobája.

Feketemária vagy meseautó – Rabszállító rendőrségi gépkocsi.

<< Vissza az előző oldalra