Mesél a rendőr: Szemétkupac alól ásták ki

– Villanyszerelőként dolgoztam a rendőrségen 1996-ban, akkor még közalkalmazotti beosztásban – meséli Varga Zoltán törzszászlós, a Budapesti Rendőr-főkapitányság Rendészeti Szervek közrendvédelmi főosztály központi gépkocsizó és járőrszolgálati osztály, őrszolgálati alosztály járőrparancsnoka. – Civil jellegű szolgálati gépkocsival közlekedtem a telephelyek között. Akkor még az MRKB típusú rádiótelefon volt az autókban, ahogy a miénkben is. Aznap az egyik munkaterületre tartottunk a kollégákkal, és szokás szerint hallgattuk a rendőrségi rádiót, amelyen épp a kiemelt körözvényeket olvasták be. Egy kocsit loptak el nem sokkal korábban. Bemondták a rendszámát és a típusát. Kis híján felkiáltottam, amikor észrevettem, hogy a keresett jármű pont előttem halad. Izgatottan hívtam rádión keresztül a központot, hogy küldjenek járőrkocsit, mert látom a lopott autót. Miután megadtam a helyzetemet, két perc sem kellett, és szolgálati kocsik lepték el az utcát. Olyan volt, mint a filmekben, mindenhonnan egyenruhások bukkantak elő. Kiszedték a tolvajt az autóból, és megbilincselték. Hatalmas élmény volt. Sokan odajöttek gratulálni nekem. Akkor döntöttem el végleg, hogy nekem itt a helyem.

Ez már több mint húsz éve történt, azóta hivatásosként több elfogásban is volt része személyesen is, de számára azok az esetek a legemlékezetesebbek, amikor egy ember életét mentették meg.

– A VIII. kerületben járőröztünk a kollégával, amikor odajött hozzánk egy idős asszony. Elmondta, hogy aggódik a szomszédja miatt, mert napok óta nem látta az idős férfit, ráadásul a lakásából gázszag jön ki. Felmentünk hozzá, és mi is enyhe gázszagot éreztünk. Kopogtattunk, de senki nem nyitott ajtót. Észrevettük, hogy a kulcs belülről van a zárban. Tudtam, azonnal cselekednünk kell, be kell jutnunk minél hamarabb. Észrevettem, hogy az ajtó fölött van egy kis ablak, ami résnyire nyitva maradt. Kértem a kollégát, tartson bakot, hogy fel tudjak mászni az ablakhoz. Amint bejutottam, egyenesen a nagyszobába mentem, ahol a földön fekve megpillantottam az idős férfit. A cserépkályha mellé esett. Kitártam az ablakot, majd kinyitottam az ajtót. Szóltam a kollégának, hogy zárja el a gázcsapot. Az idős férfi még élt, szuszogott. Mikor magához tért, elmondta, hogy amikor fel akart kelni az ágyból, megcsúszott, az ágy és a kályha közé szorult, ahonnan nem tudott felkelni. Két napig feküdt ott magatehetetlenül. Értesítettük a mentőszolgálatot és a tűzoltókat. Utólag kiderült, hogy nem a lakásból jött a gázszag, de mégis ez mentette meg a férfi életét, mert erre figyeltek fel a lakók.

Van, amikor az ember akkor sem vesz észre valamit, ha az a szeme előtt van. A következő történetben is csak a szerencsén múlott egy nő élete.

– Szintén a VIII. kerületben történt. Egy szociális munkás telefonált a rendőrségre, hogy rendszeresen szállít egy idős asszonynak ebédet, azonban három napja senki nem nyúlt az ételhez, mindet az ajtaja előtt hagyta. Ráadásul az ablakban döglegyeket látott repkedni. A közterület-felügyelővel kimentünk a lakáshoz. Ott is hiába kopogtunk, nem nyitott ajtót senki. Hívtunk egy szakértőt, hogy törje fel nekünk a zárat. Az ajtót azonban csak résnyire tudtam kinyitni, mert valami eltorlaszolta a bejáratot. Leszereltük az ajtót, és ahogy benéztem a lakásba, olyan látvány fogadott, amire nem voltam felkészülve. Plafonig ért a szemétkupac. Az asszony mániákus gyűjtögető lehetett, mert az egész lakás tele volt rongyokkal, üres dobozokkal, mindenféle limlommal. Csak egy vékony sávban lehetett közlekedni. A földön is a rongyokon, szeméthegyen lépkedve haladtunk. Kisebb túrának is beillett, mire átvágva a szeméthegyen eljutottam a konyháig, ahol többnapos ételmaradványokon lakmároztak legyek és kukacok. Körülnéztem, de senkit nem láttam ott, így a keresést a nappaliban folytattam, ahol már kicsit jobb volt a helyzet, de ott sem találtam senkit. A másik két szobát is átnéztem, ellenőriztem az ágyneműtartót, a fürdőszobát, de az idős nőnek nyoma tűnt. A lakás üres volt. Visszamentem a konyhába, hogy lekapcsoljam az áramot és a gázt, és megírjam a jelentést, hogy nem találtunk senkit, de szükség van a kényszertakarításra. Ekkor lépett be a kollégám a konyhába, és ijedten kiáltott fel: „Vigyázz, rálépsz!” Meglepődve néztem a lábam alá, és akkor vettem észre, hogy a földön, a temérdek sok rongy alatt valóban fekszik valaki. Kiástuk a szemétkupacból. Az idős nő volt az, akit kerestünk. Alig mutatott életjelet. Hívtuk a mentősöket. Mire az orvos kiért, már valamennyire magához tért. Elmondta, hogy elfáradt, és lefeküdt aludni. A mentős szerint annyira lecsökkent az anyagcseréje, hogy három napig feküdhetett a földön eszméletlenül. Ha nem találjuk meg, meghalt volna.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ