2023. ÁPRILIS: Érdemes álmodni!

– Roma vagy cigány?

– Hivatalosan: roma. Én azt mondom: cigány.

– Miért?

– Ennek komolyabb romológiai alapja van, de az mindegy is, én jobban szeretem így.

– És aki nem így szereti, miért mondja inkább, hogy roma?

– Mert a cigány kifejezésnek az idők során lett valami pejoratív mögöttese. Pedig ez csak egy identitást jelöl. Roma… cigány, szerintem ennek nincs nagy jelentősége.

– Az Aranypánt-díjnak viszont komoly jelentősége van.

– Igen. Ez a díj az emberek számára megmutat egyfajta lehetőséget, egy utat, amin érdemes végigmenni, akármilyen rögös.

– Szétszedik az érdeklődők? Ez hányadik interjú ma?

– Ma az első, de délután jön egy napilap, aztán két televíziócsatorna munkatársai készítenek rólam anyagot, tegnap egy rádió érdeklődött, és az utcán is megállítanak, gratulálnak. Jólesik. Megtisztelő.

– Ilyenkor az ember átgondolja az elmúlt évtizedeket? Előbújnak az emlékek arról, hogy honnan hová jutott?

– Talán csak a gyermekkori önmagam, az egykori kissrác jut eszembe, aki többször is bekopogtatott a rendőrséghez, hogy szeretne rendőr lenni, de eleinte nem engedték neki, ő viszont nem adta fel. Az a kissrác vajon büszke lenne arra, amit elért? Azt hiszem, büszke lenne rá.

– Ha már itt tartunk: milyen kissrác volt? Honnan indult?

– Egy nagybajomi vályogházban laktam a nagymamámmal. Nem éltünk mélyszegénységben, de letisztult, egyszerű életünk volt. Leginkább a szeretet maradt meg bennem.

– Ebben a környezetben miről álmodhatott?

– A mi életünkben nem volt rendszer, és nem volt előttem igazi példa sem, hiszen az én apám nem volt sem pedagógus, sem műszaki szakember vagy egy jó asztalos. Miről álmodhattam? A környezetünkben gyakran jelentek meg a rendőrök, ahogy mifelénk mondták: jöttek a bengák. Nekem nagyon tetszett az egyenruhájuk, az, hogy tányérsapkájuk, gumibotjuk, fegyverük van, és rendőrautóval közlekedtek. Különlegesnek és vonzónak találtam a munkájukat, de arról akkoriban még tényleg csak álmodozni lehetett.

– Miről lehetett álmodozni még?

– Arról, hogy erős leszek. Nagybajomban egyszer egy ház mellett sétáltam hazafelé, amikor azt láttam, hogy az ablakon át kiszűrődik a fény, és láttam azt is, hogy odabent súlyzókat emelgetnek a fiatalok. Nem volt fényes edzőterem, egyszerű vályogház, a szobában hideg vasak és poszterek a falon. Eleinte nem mertem bemenni, aztán megtettem, és megtaláltam azt a helyet, ahol jól éreztem magam.

– Mi volt a jó a testépítésben? Hiszen ott nem pattogott labda, de még ellenfél sem volt.

– Volt ellenfél. Saját magam. Önmagamat kellett legyőznöm. Saját magamnak kellett bebizonyítanom, hogy az álmok nem hiábavalók. Amúgy meg rendszert vitt az életembe. Tartást adott. Megismertem a határaimat. Aztán megláttam egy hirdetést a Mr. és Miss Zsaru versenyről, a plakáton két rendőr volt: Berkes László oldalbicepszpózban és egy lány. Elmentem a versenyre, emlékszem, ötszáz forint volt a jegy, de megérte. Izmos rendőröket láttam ott, és egy célt magam előtt. Tizenhét éves voltam, érettségi előtt egy évvel, és arra gondoltam, ez lenne nekem jó. Régi álmom, hogy rendőr legyek, és ha tovább járok az edzőterembe, talán egy ilyen versenyen is elindulhatok majd.

– És tényleg így történt.

– Így. Amikor tizenegy év múlva Berkes Lacival együtt készültünk a New York-i World Police and Fire Games elnevezésű versenyre, odaadtam neki azt a bizonyos jegyet, amit egészen addig őrizgettem. Így köszöntem meg neki, hogy azzal a bizonyos plakáttal megadta a végső lökést ahhoz, hogy rendőr legyek.

– Sima út volt?

– Egyáltalán nem. Kétszer is próbálkoztam érettségi után, de a Somogy Megyei Rendőr-főkapitányságon kétszer is elutasítottak, mert nem laktunk ugyan együtt, semmi közünk sem volt egymáshoz, de apám balhés ember volt, még a börtönt is megjárta. Harmadszor aztán felvettem a kinőtt ballagási öltönyömet, elutaztam Budapestre, és az Országos Rendőr-főkapitányságon végre kaptam egy pecsétet a papíromra. Nemrég volt alkalmam felhívni azt, aki akkor bizalmat szavazott nekem, és megköszönhettem mindezt. Jött az Adyligeti Rendészeti Szakközépiskola, ami kemény volt.

– Egy testépítőnek?

– A bezártság volt kemény. Akkoriban nem használtunk mobiltelefont, hazautazni csak ritkán lehetett. Viszont beneveztem az első Mr. és Miss Zsaru versenyre 2006-ban, ezt megnyertem. Mergancz Sándor tábornok nemcsak a díjat adta át, hanem Kaposvár rendőrkapitányaként később adott egy lehetőséget is, hogy Somogy megyében kezdjem a munkát.

– Jött a Rendőrtiszti Főiskola, vagy ahogy akkor már nevezték: Nemzeti Közszolgálati Egyetem.

– Jött, de nem olyan könnyen. Ugyanis bevezették a bolognai rendszert, és az én korábbi érettségi eredményem nem volt elegendő ahhoz, hogy felvegyenek. Ezért újra le kellett érettségiznem, másodszor sem sikerült, elmentem harmadszor is, akkor már felvettek a közbiztonsági tanszékre.

– Boldogság a köbön.

– Eleinte nem, mert megijesztett a steril, komor, rideg környezet. De egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy nem fog sikerülni. Sem az egyetemen, sem az edzőteremben. Pedig még a közrendvédelmi vizsgára is csak úgy mehettem, ha előtte átmentem egy teszten. Néhány másodpercig villant fel egy-egy diakép, és azonnal válaszolnom kellett, hogy a válasz A, B vagy C. Különben a tantárgyat oktató dr. Tihanyi Miklós alezredesnek, a tanszék docensének igaza volt, mert sokszor a rendőri munka során, az utcán sincs több idő azon gondolkodni, hogy az ember mit tegyen. Különben pedig ott volt a szobája falán a három lánya fényképe, és azokat látván arra gondoltam: szigorúság ide vagy oda, ő is csak érző ember. Később ő keresett meg azzal, hogy írjak egy tudományos diákköri dolgozatot Etnikai profilalkotás a rendőri intézkedések során címmel. Erre kaptam egy különdíjat, valamint sok-sok dicséretet, és ekkor helyreállt a lelki békém.

– Maradt idő a testépítésre?

– Igen, mert a 2006-os siker után a következő két évben is megnyertem a Mr. Zsarut itthon, aztán 2011-ben elindultam a már említett New York-i versenyen, ahol ezüstérmes lettem. Életemben először ültem repülőn, és a hazautazás előtti éjszaka négy órát tévelyegtem, amíg eljutottam az amúgy ötszáz méterre lévő szállásomig. Rácsodálkoztam a felhőkarcolókra, a nyüzsgésre, furcsa volt. Aztán volt egy verseny Washingtonban is, ott két aranyat nyertem. Úgyhogy igen, a rendőri munka mellett sportoltam is.

– A munka mellett mostanában viszont megint az iskolapadokat koptatja.

– Szerencsére lassan befejezem a tanulást. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán romológia szakra járok, ahol most államvizsgázom, és járok a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára.

– Mindezek mellett, ha lehetősége adódik, olykor előadásokat is tart a mélyszegénységben élő gyerekeknek. Mivel tudja biztatni őket?

– Azzal, ami a kisfiam szobája falán is olvasható: „Az akadályok a barátaid. Hasznos dolgok, mert ha megtanulod őket átugrani, legyőzhetetlen leszel.” Mindig azt mondom nekik: merjenek álmodni! Nagyot. Én is álmodtam, és ha küzdelmesen is, de elértem a céljaimat, pedig én sem a Marsról jöttem.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ, RENDŐRSÉG