Az éneklő rózsafa

Ha beütjük az internetes keresőbe, hogy tárogató, nagyon sok találatot kapunk, csakhogy azok kilencven százaléka a mellizmokat erősítő kondigép. A jelen zenetörténete mostohán bánik ezzel a gyönyörű hangszerrel, kevesen ismerik. Ezen szeretne változtatni Erdő Zoltán, aki beszélgetésünk elején előbb a tárogató múltját eleveníti fel. Meséli: 300 évvel ezelőtt a tárogató őse, ahogy akkor nevezték: a töröksíp vagy tárogatósíp a csaták hangszere volt, különféle csatajeleket továbbították vele a katonáknak, miközben azért szórakoztatásra is használták. 1897-ben a szerkezetében, formájában megújított tárogatók leírását (a cimbalmot is tökéletesítő) Schunda Vencel József, valamint Stowasser János két nap különbséggel adta be a budapesti szabadalmi hivatalba. Ők fejlesztették ugyanis tovább, billentyűket szereltek rá, más típusú fúvókával látták el, és a hangszer alakját is megváltoztatták némileg, így az új instrumentum az oboa, a klarinét és a fagott hangszíneit egyesítette. Megszületett a ma ismert reformtárogató. Stowasser János készítette a jobb hangszereket, az előttünk heverő példányt is, amit Erdő Zoltán nagypapája vásárolt 1940-ben.

– Annyi országban fordultam meg vele, hogy azt szoktam mondani: ez a nemzetközi útlevelem – mondja Erdő Zoltán. – Egyszer Amerikából utaztam Kanadába, ahol a határon egy amúgy zeneértő határőr hölgy csodálkozott rá a tárogatóm régi hangszertokjára, mondván, ő látott már mindenféle hangszertokot, de ilyet soha. Gyorsan elmondtam neki, hogy ez egy magyar hangszer, amely a magyar kultúra része, és mert hajnali négy óra lévén senki sem volt ott, még játszottam is neki egy kicsit. Szép pillanatok voltak. Magyarországon egyébként volt ez betiltott hangszer is, a szabadságharc után verés járt azért, ha valaki ilyen hangszert használt, és merthogy Horthy kedvenc hangszereként is számontartották, így Rákosi sem akarta látni, hallani. Nálunk manapság talán kétszáz tárogatós van, nyolcvan százalékuk idős, van köztük képzett és képzetlen zenész is. Ám akad köztük Kossuth-díjas, mint például Borbély Mihály, akit jobban a jazz környékéről ismerhet bárki, vagy Makó Peti, a Csík Zenekar tagja.

Hallgatjuk Erdő Zoltánt, aki hatalmas szeretettel beszél hangszeréről, akárha valami titkos szekta tagja lenne, valami ősi tudás birtokosa. Kutatja a hangszer múltját is, néha előadásokat tart róla, valamint arról is, hogyan talált rá a tárogató világára. Édesanyja történelmet tanított Szerencsen, a Rákóczi Zsigmond Általános Iskolában, és az iskola épületében volt a zeneiskola is, ahová ő is bekíváncsiskodott. Klarinétot nyomtak a kezébe, néhány esztendő múlva, hetedikes korában már zenei versenyt nyert vele. Budapesti zeneiskolákba hívták, végül Miskolcon kötött ki, ahol klasszikus zenét tanult, majd szerzett egy klarinéttanári diplomát. Jött a Zeneakadémia, a rengeteg tanulás után rengeteg tanítás, valamint számos verseny Magyarországon és külföldön is, és akkor a különféle zenekarokról nem is beszéltünk. Amelyekben már szaxofonozott is, játszott klasszikus zenét, könnyűzenét, jazzt és nyomokban népzenét is. Csak az érdekesség kedvéért: mások mellett muzsikált Charlie-val, Demjén Ferenccel és Karácsony Jánossal, lényegében bármely ismert könnyűzenei előadót említhetnénk, és hasonlóképpen sorolhatnánk a klasszikus zenészeket is. Jött aztán a Készenléti Rendőrség Zenekara (a mai zenekar elődje), amely nagyon okosan számos szekcióban is lehetőséget ad képzett muzsikusainak, kinek melyik stílus fekszik. Így tehát Erdő Zoltán is elővehette a tárogatóját, amelyen korhű szerzemények mellett olykor, ünnepi alkalmakkor a Himnuszt is szokta játszani. A napokban Lisztes Jenővel, a zseniális cimbalomművésszel nyolcszáz ember előtt a Bazilikában adott koncertet. Ismét egymás mellé került a tárogató és a cimbalom; igazi ünnep volt.

Erdő Zoltán számos előadást tart, amelyben bemutatja a tárogatót, hosszan mesél róla, természetesen meg is szólaltatja. Két éve, amikor 125 éves volt a megújított tárogató, 12 történelmi helyszínt érintő koncertsorozatot tartott a volt Rákóczi-birtokok váraiban, kastélyaiban és templomaiban Szécsénytől Sárospatakon át egészen a felvidéki Borsiig. A hangversenykörút állomásait érintve a fejedelemről elnevezett iskolákban rendhagyó énekórák keretében 12 ezer fiatalnak mutatta be a hangszert. Mostanában egy alapítvány létrehozásán töri a fejét. A Sátoraljaújhely–Sárospatak–Szerencs tengelyen szeretne létrehozni egy tárogatóiskolát, amelyben nem csupán a hangszeres játékot oktatnák, hanem a hangszer múltját, történetét, érdekességeit is megismerhetnék a fiatalok. Szándékai szerint az alapítvány Nemzeti Tárogatóintézet néven kezdi el hamarosan hiánypótló működését Sátoraljaújhelyen. Ez az intézmény a jövő nemzedék ifjú tárogatósainak képzését, a hangszer életben tartását segíti elő szakmai konferenciák és találkozók szervezésével, valamint a hangszert oktató zeneművészek munkájának támogatásával. Azt mondja, ha évente csak egy gyereknek tudna a kezébe tárogatót adni, már az nagy boldogság volna számára. Mert amúgy nagyon kevés helyen lehet megtanulni az ezen való játékot, nincs gyakorló hangszer változata, így aztán csak egy kisebb (na jó: használt) gépkocsi áráért lehet hozzájutni. Különleges fából készül, csak a faanyag ára félmillió forint… Ne szépítsük: Erdő Zoltánnak nem esik jól, hogy a hangszerekhez kevéssé értő szemlélődő sok esetben a hangszer nevét sem ismeri, úgy véli, valami klarinét vagy szaxofonféle. Segítségképpen a cikk végére jegyezzük le csupa nagybetűvel a csodálatos hangszer nevét: TÁROGATÓ. Érdemes megjegyezni.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN, ERDŐ ZOLTÁN ARCHÍVUMA