Bajtársak három évtizede

Barta László alezredes, osztályvezető, Faragó Zsolt törzszászlós, járőrparancsnok, Lékó Tamás főtörzszászlós, baleseti helyszínelő, Deák Tamás főtörzszászlós, szolgálatparancsnok és Donkó Rajmund főtörzszászlós, baleseti helyszínelő több mint három évtizede dolgoznak a Jászberényi Rendőrkapitányság Közlekedésrendészeti Osztályán. Látták a rendszerváltás utáni éveket, a közlekedés átalakulását, több ezer baleset helyszínén jártak, és közben nemcsak kollégákká, hanem szinte családdá váltak. A társaság tagjai a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes évek elején kerültek a rendőrség kötelékébe, és azóta szinte megszakítás nélkül együtt dolgoznak a szakterületen.

Van köztük osztályvezető, szolgálatparancsnok, járőrparancsnok, és baleseti helyszínelő is, de amikor együtt ülnek egy asztalnál, a rendfokozatok és beosztások eltűnnek. Maradnak a közös történetek, az együtt megélt szolgálatok, a nehéz esetek, a humor és az a bizalom, amelyet csak hosszú évek alatt lehet felépíteni. A legtöbben fiatalon választották a rendőri pályát. Volt, aki már középiskolásként tudta, hogy rendőr szeretne lenni, más a civil életből érkezett, és a rendszerváltás körüli bizonytalan gazdasági helyzet terelte a hivatás felé.

– A „fehér ingesek” közé bekerülni egykor rangot jelentett. Nem lehetett csak úgy átkerülni ide, gyakran meg kellett várni, míg valaki nyugdíjba megy, hogy hely szabaduljon fel – mesélik.

A közlekedési szolgálat akkoriban különösen más világot jelentett.

– Fehér inget és nyakkendőt viseltünk. Amolyan kirakatrendőrök voltunk, mi találkoztunk a legtöbbször az állampolgárokkal – emlékszik vissza Zsolt. – Mozgalmas időszak volt a kilencvenes évek eleje. Hirtelen megjelentek a nyugati autók az utakon, megváltozott a közlekedési kultúra, és megszaporodtak a balesetek is. Mindennaposak voltak a súlyos, akár halálos közlekedési tragédiák.

A helyszínelők akkor még analóg fényképezőgépekkel dolgoztak, fekete-fehér filmeket hívtak elő saját kezűleg a kapitányság sötétkamrájában. Ma már kamerák, digitális eszközök és modern technika segíti a munkát, de tapasztalatuk szerint a helyszín továbbra is „beszél”.

A nosztalgiázás hamar szakmai történetekbe fordul. Felidézik az első közös halálos balesetet, régi helyszíneket, emlékezetes intézkedéseket. Van olyan kereszteződés a megyében, amely mellett ma sem tudnak elmenni anélkül, hogy ne jutna eszükbe egy-egy régi tragédia.

– Egy gyakorlott helyszínelő sokszor néhány perc alatt átlátja azokat az összefüggéseket, amelyeket a tanúk vallomásai nem mindig tükröznek pontosan. Megérkezel egy helyszínre, és már látod, hogy valami nem stimmel – mondja László.

– A nyomok nem hazudnak – teszi hozzá Lékó Tamás. – Jól emlékszem arra az esetre, amikor egy kerékpáros azt állította, hogy egy kamion elütötte, majd cserben hagyta. A nyomok végül egészen más történetet meséltek el. Kiderült, szó sem volt kamionról, ő esett el, de nem merte bevallani, mert ivott. De olyan eset is történt, amikor egy sofőr ugyanazzal a gépkocsi-megrongálódással jelentett be egy balesetet kétszer is. Mivel én voltam kint a helyszínen, emlékeztem rá, rögtön feltűnt, hogy hónapokkal ezelőtt ugyanazt az autót helyszíneltem – meséli Rajmund.

– Mindig azt mondom a fiataloknak, hogy először nézzenek körül. Ne azt figyeljék, mit mondanak! Nézzék meg, mi történt valójában! – teszi hozzá Zsolt.

A több ezer helyszín természetesen számtalan emléket hagyott maga után. Vannak tragédiák, amelyeket évtizedek múltán sem lehet elfelejteni. Donkó Rajmund egy olyan balesetet idézett fel, amelyben egy család nyaralásra indult, de az út tragédiába torkollott. Az ilyen esetek nyomot hagynak az emberben, még akkor is, ha a rendőrnek a helyszínen higgadtnak és professzionálisnak kell maradnia.

A hosszú évek alatt kialakult összetartás talán még a szakmai sikereknél is fontosabb számukra.

– Volt idő, amikor több időt töltöttünk egymással, mint a családdal. A szolgálat gyakran nem ért véget a műszakkal: ha baleset történt vagy segítség kellett, maradtunk, együtt dolgoztunk, számíthattunk egymásra – mesélik.

Régen természetes volt, hogy szolgálat után együtt maradtak. Közös sütések, főzések, születésnapok, legénybúcsúk és spontán összejövetelek kovácsolták össze a csapatot. Ma már nehezebb összeegyeztetni a családi életet, a különböző elfoglaltságokat és a szabadidőt, de a kapcsolat megmaradt. Ahogy mondják, elég egymásra nézniük, és pontosan tudják, mire gondol a másik. A közösen átélt események, a nehéz helyszínek, a sikerek és a kudarcok olyan köteléket alakítottak ki közöttük, ami túlmutat a munkahelyi kapcsolatokon.

Harminc év után talán ez a legfontosabb örökségük. Nem csupán az a több ezer intézkedés, helyszínelés és szolgálati nap, amely mögöttük áll, hanem az a közösség, amelyet együtt építettek fel. Egy csapat, amely túlélte a rendszerváltást, a technikai forradalmat, a szervezeti átalakulásokat és a generációváltásokat is. Egy csapat, amelynek tagjai ma is ugyanazzal a természetességgel ugratták egymást az interjú alatt, mint ahogyan évtizedekkel ezelőtt együtt indultak szolgálatba.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN