Fiával szolgál a határnál

Ez az alma a fa tövébe esett.

– Már akkor kiderült, hogy a fiammal jól együttműködünk, amikor nagyobbacska lett, és besegített az otthoni munkálatoknál – magyarázta az apuka, aki kőművesnek tanult, és a fiát is ez a hivatás érdekelte. – Az ácsmesterséghez is konyítunk, a házunk teteje a mi munkánk, és adta magát, hogy a fiam is annál a nyírgyulaji építési vállalkozásnál helyezkedjen el, ahol én is dolgoztam. Ez addig jól is ment, amíg nem kezdtek elmaradozni a téli megbízások. 22 telén már több volt az ígéret, mint a munka, és később se nagyon akart beindulni, ezért úgy döntöttem, megpróbálkozom a szerződéses határvadász szolgálattal. Láttam a plakátot, és úgy ítéltem meg, hogy megfelelek majd a feltételeknek, és a fizetséget is arányosnak éreztem.

Volt egy kis ráhatás.

– Régóta jó a kapcsolatom Nagy István ezredessel, a Határvadász Ezred parancsnokával, már dolgoztunk is nála, és megkérdeztem tőle, miről is szól ez a szerződéses munkaviszony. Azt válaszolta, csak kicsit másabb, mint volt a határőrség annak idején, az időbeosztás például szimpatikusabb, és azt is mondta, örülne, ha próbálkoznék vele. Van annak már harminc éve, hogy sorkatonaként a határőrségnél szolgáltam, de nem volt rossz emlékem. Meghánytam-vetettem a dolgot, és arra jutottam, hogy jelentkezem. Fekvőtámaszt tudok csinálni, meg felülést is, és másfél kilométert is képes vagyok lefutni, ami sikerült is. Nem volt gond.

Ketten mentek Szegedre.

– Érdeklődve hallgattam, amikor édesapám elmondta, hogy jelentkezik szerződéses határvadásznak, és hogy ezt nekem is ajánlaná. Biztos állás, normális fizetés, aránylag sok szabadidő. Aludtam rá két órát, és úgy döntöttem, vele tartok. Nehogy már ezt ne együtt csináljuk! – mondta mosolyogva ifj. Fedor István Zsolt, és hozzáfűzte, mindketten a Nyírbátori Rendőrkapitányságon vették át és adták le a jelentkezési lapot. – Ott még nem csodálkoztak, hogy mindkettőnket ugyanúgy hívják, de a szegedi alapképzésen már igen. Aztán ez persze alábbhagyott. Itt, Surányban már a parancsnok is úgy szólít minket, hogy idős Fedor meg ifjú Fedor.

– Mind a ketten focizunk az „Öregfiuk Nyírgyulaji Sport és Kulturális Egyesülete” csapatában, ott a mezszámmal szoktak megkülönböztetni, de csak amikor valami miatt szólítanak – tette hozzá idős Fedor. Azt is elmesélte, miért viselik mind a ketten ugyanazt a két keresztnevet. – Édesapámnak, akit Fedor Istvánnak hívnak, mindig is nagyon tetszett a Zsolt név, de csak emiatt nem akart a hatóságnál névváltoztatást kérelmezni. Egy szem fiú vagyok, öt lánytestvérem van, és apám ragaszkodott, hogy nekem hivatalosan is a Zsolt legyen a második keresztnevem. Apám iránti tiszteletből kereszteltük a fiamat is ugyanerre a két keresztnévre. Nagyon örült neki, és mondanom sem kell, hogy a legifjabb Fedor István Zsolt a kedvenc unokája.

Beregsurányba vágytak.

– A képzés végén be kellett jelölni, melyik határrendészeti kirendeltségen szeretnénk szolgálatot teljesíteni, és mindketten Beregsurány mellett döntöttünk – folytatta ifjabb Fedor. – Hatvan kilométerre van tőlünk, de mivel tömbösített munkarendben szolgálunk, és a kérelmünkre harmonizálták a szolgálatainkat, együtt jövünk és megyünk. Két nappalos és két éjszakás szolgálat után van négy szabadnapunk, ami nagyon jó. Ma speciel külön vagyunk: én az átkelőnél szolgálok, apa pedig a kamerában, de arra is van példa, hogy mindketten a kameraszobában vagyunk. Már rejtett megfigyelésre is beosztottak közösen, és természetesen járőrszolgálatot is szoktunk együtt teljesíteni. Tulajdonképpen minden feladatkörben voltunk már együtt meg külön is, és még leszünk is.

Megtalálták a számításukat.

– Csak azt bánom, hogy nem a kezdet kezdetén jelentkeztem – ismerte el az idősebbik Fedor István Zsolt. – Sajnálom azt a fél évet, amivel a többiek előrébb vannak, és ezt azért is mondom, mert nagyon jó közösségbe kerültem, illetve kerültünk. Jó ide tartozni!

– Egyetértek apámmal. Az első naptól fogva támogattak és befogadtak minket – vette át a szót a fia. – Nekem új volt a parancsuralmi rendszer, de mostanra annyira megszoktam, hogy amikor otthon hozzám szólnak, kapásból azt mondom: „Parancs!”.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN