Helyszínelők: Az encsi kiválasztott

Hálával gondol az egykor jövendőbeli kollegáira.

– Érettségi előtt határoztam el, hogy felvételizek a Miskolci Rendőr Szakközépiskolába. Tetszett a rendőrszakma, és kecsegtetőnek tűntek az életpálya-kondíciók. Nem is gondolkoztam másban, miután felvettek, és most is a helyemen érzem magam – vázolta Gál Péter, aki a miskolci Debreceni Márton Gimnáziumban érettségizett, és két miskolci év után 2001-ben szerelt fel a Készenléti Rendőrség központi egységéhez. – Nem volt nekem való a főváros forgataga, ezért kérvényeztem, hogy helyezzenek át Borsodba, és így esett, hogy 2005-ben az Encsi Rendőrkapitányság járőre lettem. Két hónap után lehetőségem nyílt arra, hogy átkerüljek a közlekedésrendészetre, és éltem vele. Ekkor egy ideje már érlelődött bennem, hogy rendőrként a közlekedés áll a legközelebb hozzám, úgyhogy kapva kaptam az alkalmon, hogy ott is kipróbáljam magam. Pár hónappal később helyszínelőt kerestek, és a parancsnok támogatta a veteránok kérelmét, hogy fiatal kollega kapjon lehetőséget. Engem választottak, a mai napig nem tudom, miért, de már nem is akarom. Csak azt tudom, hogy hálás vagyok nekik, mert már a tanfolyam közben ráéreztem erre a feladatkörre. Senkinek nem kívánom, hogy balesetet szenvedjen, de a munkámat szívesen végzem.

2006-ban lett megbízott baleseti helyszínelő, és rögtön a lehető legmélyebb vízben kellett helytállnia.

– Míg élek, nem felejtem 2006. január 19-ét – mondta nagy levegővétellel. – Már este volt, pár órája értem haza, amikor hívott a tevékenységirányító, hogy lezuhant egy szlovák katonai repülő Hejce közelében, és mindenkit berendeltek. Azóta több tragikus balesetnél is helyszíneltem, de amit ott láttam, azt nem volt könnyű akarattal kitakarnom, de valahogy sikerült. Ma már csak azt látom magam előtt, ahogy a zseblámpák fényében baktatunk fel a Borsó-hegyre gyalog a dermesztően hideg éjszakában. A mai napig nehezen hiszem el, hogy egy ember túlélte azt a tragédiát.

A csonkított holttestek látványát – amennyire lehet – azóta megszokta.

– Nem mondok újdonságot azzal, hogy számunkra a helyszínre érkező hozzátartozók jelentik a legnagyobb kihívást, mármint lelkileg. Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy egy szülő akkor sem fogja fel, hogy reménykedni értelmetlen, amikor a rendőr közli vele, gyermeke életét vesztette, de egész más dolog ezt átélni. Már olyan helyzetben is voltam, hogy egy kétségbeesett anyukának azt kellett elmagyaráznom, hogy a fia nem alszik a volánnál, hanem már nincs életben, de nem akarta megérteni. Könyörgött, hogy vegyük ki, és ébresszük fel – emlékezett egy Hidas és Gönc között történt balesetre, amelynek során kisodródott és fának csapódott egy autó, benne fiatalokkal. – Amikor 2021-ben megalakult az encsi autópálya-alosztály, az elsők között jelentkeztem, leginkább azért, mert változásra vágytam, távolabbi állomáshelyre viszont nem. Mondhatni, kapóra jött, és örülök, hogy a váltás sikerült. A feladat lényege változatlan, csak a körülmények mások, és velük a prioritások is. Az autópályán az első és legfontosabb a baleseti helyszín biztosítása, ha kell tereléssel és sávzárással. Néhány hét után a régi megérzések is visszatértek, és az első benyomásból össze tudom rakni, mi történt. Utána úgy felpörgök, hogy csak a munkára összpontosítok. Ezzel a képzés óta így vagyok. Nem gondolom, hogy ezt sejtették, akik kiválasztottak, de ráhibáztak, velem együtt.

SZ. Z. J.

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA