Ismerősét élesztette újra

November 26-án este egy szerencsi zsaru okmányok nélkül pattant volán mögé, de okkal.

– Otthon voltam a családom körében, amikor telefonált az édesapám, és már a hangján hallottam, hogy nagy a baj. „Azonnal gyere át Tibiékhez! Nagyon rosszul van. Összeesett!” – mondta, és már vettem is a kabátomat, a kocsikulcsot pedig menet közben kaptam fel. Szerencsére nem papucsban voltam, hanem házicipőben – idézte fel a bűnügyi osztály nyomozója. – Hála istennek nem kaptam sorompót, és mivel a szüleim, illetve a szomszédságukban lakó, baráti házaspár otthona a vasúti átjáróval együtt is csak pár száz méterre van tőlünk, két perc alatt odaértem. Tibi bácsi az asztal és az ülősarok között feküdt a konyha kövezetén résnyire nyílt szemmel, sápadt volt és mozdulatlan. Édesanyám, aki egykor vöröskeresztes tanfolyamot végzett, addigra megállapította, hogy nem volt sem légzése, sem szívverése, ezért ahogy befutottam, rögtön megkezdtem a mellkaskompressziót, csak előbb ellenőriztem a nyelve helyzetét, hogy biztosan kapjon levegőt. Miután a felesége nagy puffanást hallott a konyhából, és meglátta, mi történt, azonnal hívta a 112-t, utána pedig apámékat. Ők pedig azért telefonáltak nekem, mert egyértelmű volt, hogy itt most sietni kell, én pedig a közelben voltam. Az összeeséstől számítva öt percnél több nem telhetett el addig, amíg megkezdtem a mellkaskompressziót.

Úgy tűnt, hogy nagyon nagy a baj.

– Mivel Tibi bácsi nekem is kedves ismerősöm, izgultam is érte, miközben a szívét masszíroztam, mert hiába igyekeztem, nem mutatott életjelet, csak önkéntelen, rendszertelen légzést produkált. Sejtettem, hogy a szívével lehet gond, mert korábban is akadt vele problémája, szívműtéten is átesett – folytatta Terjék Sándor. – Amikor még járőrként szolgáltam, több újraélesztésnél is jelen voltam, de ezúttal először végeztem személyesen mellkaskompressziót, és biztos voltam benne, hogy jól csinálom. Recsegtek a bordái, de a keringése nem akart beindulni. Persze nem adtam fel, és pont addigra fáradtam ki, amikor megérkeztek a mentősök, és átvették. Minden tiszteletem az övék, mert ezután még két órán át foglalkoztak vele ott, a konyhában. Életem talán leghosszabb két órája volt… Leszedtem az ajtókat, miután először visszahozták, hogy a hordággyal könnyebben mozogjanak, de még voltak visszazuhanások. Szüleimmel, Tibi bácsi feleségével és az időközben megérkezett lányukkal együtt lélegzet-visszafojtva szorítottunk, és óriási megnyugvást jelentett, amikor a szívverését stabilizálták. Nem tért magához, így nem lehetett tudni, szenvedett-e agykárosodást, de legalább bizakodhattunk. Egy héten át izgultunk érte, és sose felejtem, amikor a felesége felhívott, hogy személyesen mondhassa el: magához tért, és az orvosok szerint csoda is történt, mert az agya kismértékben sem sérült. Ezután napról napra egyre jobban érezte magát, és karácsonyra hazaengedték. A két ünnep között mentem át hozzájuk, és azt sem felejtem el, ahogy Tibi bácsi fogadott. Rám mosolygott, és azt mondta: „Na, itt a megmentőm!” Ami nagyon jólesett, először nehezen is találtam a szavakat, aztán elmondtam neki, hogy ezzel kapcsolatban felemás érzések vannak bennem. A kórházból az jutott el hozzám, hogy az időben megkezdett mellkaskompresszió nélkül nem lehetett volna sikeres Tibi bácsi újraélesztése, de a mentősök hosszadalmas erőfeszítéseit látva nem mondhatom, hogy én mentettem meg az életét. Csak abban vagyok biztos, hogy nem történt késlekedés, és minden érintett mindent jól csinált, bár úgy éreztem, bocsánatot is kell kérnem tőle. A kórházból ugyanis azt is megtudtam, hogy az intenzív szívmasszázs közben néhány bordáját eltörtem. Nevettünk, amikor ezzel előhozakodtam.

SZ. Z. J.

FOTÓ: RENDŐRSÉG