Itt a halálnak nincs előjele

„1964-ben születtem Hajdú-Bihar megyében, Földesen. Édesapám tehergépkocsi-vezetőként dolgozott, én pedig néhány éves voltam, amikor elkezdtem vele járni az ország útjait, olykor napi nyolc-kilenc száz kilométert utazva. Akkoriban még nem nagyon volt autó a faluban, mindenki kerékpározott. A nagyapámé volt az egyetlen magántulajdonban lévő gépkocsi: egy Moszkvics 408-as. Mindezek ellenére szerveztek az iskolánkban KRESZ-szakkört, az általános iskola harmadik osztályába jártam, amikor csatlakoztam ehhez. 1979-ben, nyolcadikos koromban első lettem az országos Kerékpáros Iskola Kupában, amelyen elméleti és gyakorlati tudásról is számot kellett adni. Sőt, Magyarországot képviselhettem hasonló versenyen Madridban!

Először autószerelő végzettséget szereztem, majd a műszaki egyetemen autógépésznek tanultam, a tanulmányaim mellett öt évig taxiztam Budapesten. A rendőrséghez a 80-as évek végén balesetvizsgálónak jelentkeztem. Egyrészt volt KRESZ-szel kapcsolatos ismeretem, másrészt műszaki képzettségem és felsőfokú végzettségem. Tiszthelyettesként több volt a fizetésem, mintha mérnökként helyezkedtem volna el, és azon túl, hogy érdekesnek találtam ezt a munkát, még számos egyéb előnye is volt. A jelentkezést követően majdnem egy év után lett üres hely, így 1990-ben volt lehetőségem felszerelni. Előbb a Budapesti Rendőr-főkapitányság közlekedésrendészetén, mielőtt azonban vizsgáló lettem, az akkori gyakorlat szerint fél évig baleseti helyszínelőknél kellett dolgoznom. Szokták kérdezni, mennyire viselt meg lelkileg mindaz, amivel szembesültem. Engem nem az elhunytak látványa viselt meg, hanem a szenvedők látványa. Természetesen bizonyos mértékig beleszűrődnek az ember lelkébe a tragédiák, és igen: nem könnyű közölni a halálhírt az elhunytak hozzátartozóival. Különösen azért, mert itt a halálnak nincs előjele. Amikor valaki beteg, abban az élethelyzetben benne van a tragikus végkifejlet lehetősége, a közlekedési baleseteketben nagy szerepe van a véletlennek. Ugyanakkor ehhez kellenek olyan emberek, akik szabálytalankodnak, figyelmetlenek, nem együttműködő résztvevői a közlekedésnek. 1996-ig dolgoztam a BRFK közlekedésrendészeténél.

1996-ban kerültem az Országos Rendőr-főkapitányság Közlekedésrendészeti Főosztályára, egy néhány hónapos kitérőtől eltekintve azóta itt dolgoztam. 2007 óta ugyanabban a beosztásban, ugyanabban az irodában. Megtaláltam a helyemet a rendőrségen belül. Sokféle feladattal kell foglalkoznom, a rendőrség közlekedésrendészeti tevékenysége mikéntjének kidolgozása mellett az állampolgári kérdésekre kellett jó néhány esetben válaszolnom, és többször megesett, hogy a hivatalos, jogszabályok alapján megfogalmazható választ kevésnek éreztem, így hát behívtam a kérdezőt, és személyesen próbáltam vele megbeszélni, hogy az ő élethelyzetében felmerült kérdésre milyen válaszokat lehet adni. Mit lehet és mit érdemes tennie. A hozzánk érkező számos kérdés egyébként számomra azt jelzi, hogy az emberek bíznak bennünk. Különben mi nem értelmezhetjük a jogszabályokat. Nem vagyunk erre feljogosítva. Csak akkor tudunk egyértelmű választ adni a hozzánk fordulóknak, ha a felmerülő eset fekete-fehér. Egyértelmű.

1990 volt az az év, amelyben Magyarország történetében a legtöbb ember veszítette életét az útjainkon, akkor több mint 2400-an haltak meg közlekedési balesetben. Ma ennek a töredéke, de a kérdés változatlan: biztonságosabb lett-e a közlekedés? Ez összetett dolog. Múlik az embereken, a járműveken és a közlekedési infrastruktúrán. A rendőrségnél a közlekedésrendészeti szolgálati ág egyik kiemelt küldetése a közlekedésbiztonsági helyzet javulása. A lehetőségeink korlátozottak. A közúti ellenőrzéseken túlmenően próbáljuk az embereket elérni személyesen, az internet közösségi felületein, találkozókon, vetélkedőkön, ahol csak lehet. De hogy ennek mi a hatása, az nagyon sok tényezőn múlik. Mert a rendőrség teszi ugyan a dolgát, de emellett egyéb hatások is vannak. Például az, hogy évtizedekkel ezelőtt milyen biztonsági berendezések voltak egy autóban és ma milyenek vannak. Az azonban kétségtelen: a helyzet javulásában vitathatatlan szerepe van a rendőrség ellenőrző, felvilágosító tevékenységének is. Valamint például az objektív felelősség jogintézményének is, mert így nagyobb az esélye egy jogsértés miatti szankciónak (és ez az, ami hat a közlekedő gondolkodására), ugyanis a jogkövetkezménynek nem szükségszerű feltétele a jármű megállítása, ha azzal szabálytalanságot követnek el. A rendőrség az utóbbi években kiemelten figyelt arra, hogy azoknak a szabályoknak a megtartását ellenőrizzük, amelyek megszegése nagy baleseti kockázatot jelent. A biztonságos, balesetmentes közlekedésért dolgoztam. És ezért dolgoznak tovább a kollégáim is.”

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA