Kiderült a Fekete-dinasztia titka

A kérdés egyszerű, a reakció nagyszerű.

– Hogy miért lettem rendőr? Hát ez sajátosan alakult, most már elmondhatom – válaszolta Fekete Zoltán, mellette helyet foglaló lánya pedig felvonta a szemöldökét. – Valamikor ’77 nyarán történt. Teherautó-sofőrként dolgoztam egy állami vállalat hajdúnánási kirendeltségénél, és épp a fővárosból tartottam hazafelé egy rakománnyal, amikor Nánás előtt belefutottam egy közúti ellenőrzésbe, és a rendőrök hamar észrevették, hogy elfelejtettem kitölteni a menetlevelet. Nem akartam, hogy megbírságoljanak, azt meg pláne nem, hogy erről jelentés készüljön, és miközben ezt a hanyagságot figyelmetlenséggel magyaráztam, arra próbáltam terelni a szót, hogy magam is szívesen jelentkeznék rendőrnek. Alkalmasnak tarthattak, mert azon túl, hogy nagy megkönnyebbülésemre a büntetéstől eltekintettek, alaposan tájékoztattak, kit keressek a Hajdúnánási Rendőrkapitányságon, és mire számítsak. El is játszottam a gondolattal, de csak aztán mentem felvételizni, miután ezt az esetet egy rendőr ismerősömnek elmeséltem, ő pedig számonkérte rajtam. Úgyhogy nem volt mese, jelentkeznem kellett, és fel is vettek. Nem bántam, hogy így alakult.

– Azért lettél rendőr, mert így úsztál meg egy büntetést? Ezt eddig nem mesélted! – vonta kérdőre édesapját Terebesné Fekete Anita, és jót mosolyogtak a dolgon. – Én mindenesetre példaképként tekintettem apámra, és az ő hatására szerettem volna rendőr lenni, amit nem nézett jó szemmel. Azt mondta, amíg ő szolgál, addig más nem lesz rendőr a családban. Azt szerette volna, ha mind az öt gyereke orvosnak tanul, de egy évvel azután, hogy ’94 tavaszán nyugállományba vonult, előhozakodtam a dologgal. Elfogadta, hogy erre vágyom, és azt tanácsolta, kezdjem lentről, amit meg is fogadtam. A rendészeti szakközépiskolát Miskolcon kezdtem és Budapesten fejeztem be, mert átvezényeltek, és a fővárosba is szereltem fel ’97-ben, a Káposztásmegyeri Rendőrőrs járőre lettem.

Anita már járőrvezető volt, amikor kezdett visszavágyni Tiszavasváriba.

– Hiányzott a családom közelsége, és kérelmeztem az áthelyezésem, de apa is tett azért, hogy az itteni parancsnokok tudjanak rólam. Így neki is köszönhetem, hogy amikor 2002-ben szabálysértési előadót kerestek az igazgatásrendészeti osztályra, nekem telefonáltak – idézte fel az alezredes, aki hazatérését követően agrármérnöki diplomát szerzett a Nyíregyházi Főiskola levelező tagozatán, majd a kétéves átképzést követően rendőrtiszt lett, és 2009-től vezeti a közlekedésrendészeti alosztályt.

– Féltettem a lányomat a rendőrségtől, hiszen fegyveres testületről beszélünk, de jó ideje már csak büszke vagyok arra, hogy a nyomdokaimba lépett, és helytállt – mondta a ny. főhadnagy, aki az első bővítést követően kezdett szolgálni Tiszavasváriban. – A Nyíregyházi Rendőrkapitányság akkor itt még csak kirendeltséget tartott fenn három körzeti megbízottal. Jelen voltam a Tiszavasvári Rendőrőrs megalapításánál, és akkor is, amikor ’92-ben önálló kapitányság lett belőle. Miután kiválasztottak vezetői beosztásra, tíz hónapos továbbképzésen vettem részt az Államigazgatási Főiskolán, és a közrendvédelmi osztály vezetőjeként vonultam nyugállományba. Abból a szempontból aktív maradtam, hogy az első vagyok a nyugdíjas-találkozókon, bár ennek fő oka, hogy én szoktam főzni, és annak hamarabb kell nekiállni, de az állomány csapatösszetartó rendezvényeire is el szoktak hívni. Örömmel megyek, szívesen csinálom. Jó érzés ebben a közegben együtt lenni az immár alezredesként szolgáló nagylányommal és a kollegáival.

– A munkatársak is szívesen veszik, amikor apa velünk van, és nem csak azért, mert jókat főz. A mai napig szolgálnak itt olyan rendőrök, akik a beosztottjai voltak, így mindig akad közös sztori, amit felelevenítenek – tette hozzá az alosztályvezető, és elismerte, édesapja tanácsát vezetőként is kikérte. – Azt mondta, alapozzak a kölcsönös tiszteletre, ilyen munkahelyi légkör megteremtésére törekedjek, és most is ehhez tartom magam. Jó érzéssel tölt el, hogy bizonyos mondásai fennmaradtak, és e falak között manapság is visszhangoznak. A szolgálatirányító, aki szintén édesapám beosztottja volt, a minap is azt mondta a járőröknek a reggeli eligazításon: „Ha segíteni akartok, menjetek kifelé, és dolgozzatok!” Azzal pedig magamat is szoktam motiválni, amikor például valamilyen statisztikát kell összeállítanom, hogy „minden megkezdett munka félig el van végezve”. Azt is szeretném megemlíteni, hogy Veled ez ne történjen meg! címmel nyolc évvel ezelőtt baleset-megelőzési kisfilmet forgattunk a Vasvári Televízió munkatársaival, és édesapám első szóra vállalta a közreműködést. Átéléssel idézett fel egy szörnyű gyerekbalesetet, ami az általános iskolánál történt.

Fekete Zoltán nemrég lett 70 esztendős.

– Tudom, hogy a rendőrségnél számontartják a nyugalmazottak kerek születésnapját, és ilyenkor fel is köszöntik őket az utolsó szolgálati hely vezetőségének képviseletében. Arra viszont nem számítottam, hogy Paronai János ezredes, a Tiszavasvári Rendőrkapitányság vezetője a segítségemet és közreműködésemet kéri egy meglepetésszerű látogatás megszervezéséhez – mesélte Terebesné Fekete Anita, és ezúttal ő árult el egy lényeges részletet. – Apa ezt nem fogja elismerni, de könny szökött a szemébe.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN, ARCHÍV