Különleges egység: A terrorelhárítók csendes támaszai II.

A gyereknevelés új kihívást jelentett a fiatal szülők számára, amit a különleges körülmények tovább bonyolítottak.

– A nagyobbik fiam 1992-es születésével az egész életünk megváltozott, hiszen egy kisgyerek mindent felforgat maga körül, épp ez a csodálatos benne. Ehhez jött hozzá a férjem hivatása. Egy kisgyereknek megmagyarázni, azt, hogy apa miért megy el a legváratlanabb időpontokban, és miért nem tudnak együtt játszani az ajándékkal, amikor áll a nappaliban a karácsonyfa, nagyon nehéz. Szerencsére, mivel a fiunk ebben nőtt fel, természetessé vált a számára a helyzet, mi pedig nem csináltunk belőle nagy ügyet, hogy ne ijesszük meg – hangsúlyozta az asszony, aki úgy látja, a családi összetartás az ilyen sok kihívással járó életmód megoldásának kulcsa. – Rengeteg szervezés és borzasztóan sok nagyszülői segítség kell hozzá, hogy jól menjen a gyereknevelés. Nyilván ilyen életmód mellett a napi feladatokból sokkal több marad az anyára. Így a legtöbbször én vittem az oviba a gyereket, én hoztam haza, én voltam ott mellette, ha kellett, mert a férjem egyszerűen fizikailag nem lehetett mindig jelen, hiszen ezt követelte meg a szolgálat.

Adódott ebből egy vicces történet is. Egyszer, kivételesen, előre megbeszélték a férjével, hogy ő megy az óvodába a gyerekért, mert a feleségének dolga volt.

– Számára annyira új volt ez a kihívás, hogy a napi munka végeztével elfelejtette, mit beszéltünk meg, és az óvoda helyett egyenesen hazament. Az sem lepte meg, hogy egyikünk sincs otthon, úgy gondolta, biztos elvittem a gyereket a játszótérre vagy a nagyszülőkhöz, türelmesen várt ránk. Amikor hazaértem, akkor szembesültünk azzal, hogy ő sem hozta el a gyereket az óvodából, ő pedig azzal, hogy én sem. Sápadtan rohantunk a már bezárt oviba, ahol a gyerek békésen várt minket a gondnok lakásán. Szerencsére ez egy BM-óvoda volt, ahol szinte kizárólag rendőrök, határőrök gyerekeit fogadták, nem volt meglepő a helyzet senkinek. A furcsa inkább az volt, hogy a gyerekünk sem riadt meg, annyira biztos volt abban, hogy érte megyünk, hogy teljes nyugalommal kezelte az új helyzetet.

Sarkalatos pontot jelentett a kisgyerek és a lőfegyver veszélyes párosítása, hiszen ezen a szakterületen elkerülhetetlenül azzal járt a munka, hogy a családi fészekben nem volt ritka vendég a pisztoly.

– Mindig azt mondom, hogy a konyha is veszélyes üzem, egy konyhakés is lehet fegyver. Nem csináltunk ügyet abból, hogy lőfegyverek, lőszerek lehetnek a lakásban, de nem is volt ez előtérbe helyezve, megtanultunk élni ezzel. A férjem munkájából adódott, hogy ha otthon volt készenlétben, hazahozta a szolgálati fegyverét, amit a szoba felső sarkába szerelt tévé tetejére tettünk, ahol kéznél van, de nincs szem előtt, és a gyerek sem érheti el. Olyan sokáig volt ez így, hogy az a nagy vasdarab még a képcsövet is magnetizálta. Ha úgy vesszük, a férjem maga is csőre töltött fegyver volt. Gyakorlatilag arra képezték ki, hogy egy pillanat alatt védelmező, harcos legyen, és ebben a lehető legjobb akart lenni, mert az élete múlt rajta. Ha egy olyan emberrel élünk együtt, akinek az imádott családja mellett folyamatos lelki és fizikai készenlétben kell élnie az életét, az ránk is hatással lehet – fűzte tovább gondolatát az egykori kommandósfeleség, aki ebben a kívülről szokatlannak tűnő családi helyzetben természetesen mozgott. – Szerencsénkre a fiunk borzasztóan fegyelmezett volt a korához képest, ez talán a közegből is adódott. Ha azt mondtuk, hogy ehhez vagy ahhoz nem nyúlhat, akkor nem tette, megértette, hogy a tiltásnak komoly oka van. Így soha nem fordult elő, hogy az apja fegyveréhez engedély nélkül nyúlt, pedig később lőni is az édesapja tanította meg.

Az átlagon felüli felkészültséget természetesen honorálták is, a terrorelhárító családok a rendőri átlagnál valamivel magasabb fizetésből gazdálkodhattak.

– Az akkori viszonyokhoz képest az 1990-es években a terrorelhárítók jól kerestek. Jobban, mint egy átlag járőr vagy egy kétkezi munkás, de ezért átlagon felül kellett teljesíteniük is. Így anyagi tekintetben nem volt okunk panaszra. Szintén a férjem hivatása segített abban, hogy hozzájussunk egy kicsi, de hármunknak megfelelő szolgálati lakáshoz, amit később meg is tudtunk venni családi összefogással. Indulásnak ez tökéletes helyzet volt nekünk. A nyaralásokat, hála a BM által fenntartott üdülőknek, belföldön szintén kedvezményes áron oldhattuk meg – idézte fel az évtizedekkel korábbi házasság történetét a feleség, aki tudja, a hivatásos szolgálat a családtól is áldozatot követel, bárhol szolgáljon az érintett. – Láttam, hogy elég sok kommandósnak ment rá a szerelmi élete erre az életmódra. Nagyon nehéz fenntartani egy olyan életet, amelyben a hivatás és a család ugyanolyan fontos, ezer apróságra kell figyelni, a rugalmas időbeosztástól az állandóan ugrásra kész lelkiállapotig. Ezt az áldozatot sokszor a család hozza meg. Ennek ellenére nem bántam meg ezeket az éveket, az elejétől úgy rendeztük be a közös életünket, hogy figyelembe vettük, a férjem két életet él egyszerre, ebbe született bele a gyerekünk is. Így nem is éreztem hiányát egy nyugodtabb, kiszámíthatóbb életmódnak. Nem az alapján választottam párt, hogy mi az ő foglalkozása, hanem az alapján, hogy szeretem és elfogadom-e őt abban, amiben otthon érzi magát.

K. D.

FOTÓ: RENDŐRSÉG