Különleges egység – Nagy idők tanúja

– 1979-ben, 18 évesen szereltem fel, miután egy rendőr barátunk meggyőzött. Ekkor három műszakban dolgoztam, és szerettem sportolni, igazolt NB III.-as labdarúgó voltam a Keltex csapatában. Az orvosi vizsgálatokon megfeleltem, így bekerültem a Rendőri Ezredhez – kezdte pályája bemutatását Szórádi törzszászlós, aki az ezred második zászlóalja első századának harmadik szakaszában kezdte meg kiképzését. – Főleg meccsbiztosításokra jártunk, aztán átkerültem a negyedik szakaszba, velük mentünk a fekete vonattal Nyíregyházára, Ózdra, Miskolcra. Itt kialakult egy jó csapat, és megtanultam mindent, ami a szakmához kell. Soha nem volt szabad idegesnek lenni vagy személyes sértésnek venni, ha szidták a rendőrséget. A bűnözőnek az a dolga, hogy ne szeresse a rendőrt, a rendőrnek meg az, hogy betartsa és betartassa a jogszabályt. Ilyen egyszerű a képlet.

A törzszászlósnak határozott elképzelései vannak arról, milyen a jó zsaru, mi volt a legfontosabb a szolgálat sikeres ellátásához.

– Én minden szolgálatra úgy készültem el, hogy az egyenruhám, a felszerelésem rendben volt, a legfontosabb, hogy tiszta, pedáns legyen a rendőr, legyen éle a nadrágnak is. Mindig tartottam bent egy váltás ruhát, mert sosem tudtam, hogy milyen helyzetbe kerülök az utcán. Másztam át kerítésen, futottam csatornában, másztam kéményre, hemperegtem a földön elfogásnál, előfordult, hogy összeverekedtünk a gyanúsítottal. – emlékezik vissza büszkeséggel.

Szórádi István hamarosan az ezred elit egységében, a sokak által irigyelt akciószakaszok egyikében találta magát.

– Minket különösen veszélyes bűnözők elfogására képeztek ki, Dragunov távcsöves puska, csehszlovák Skorpion géppisztoly is tartozott a felszerelésünkhöz. Sokszor változott a szolgálati időbeosztásunk. Dolgoztunk 24/48-as munkarendben, délután kettőtől hajnali kettőig tartó, közbeeső szolgálati rendben, végül öt hétig tartó nyolcórás szolgálatot követett tíz hét közbeeső szolgálat, ha nem volt rendkívüli esemény. Mert volt, hogy az egész alakulat a laktanyában aludt két hétig. Ehhez az életmódhoz megerőltető volt alkalmazkodniuk a családtagjainknak is.

Jól emlékszik Szikla Szilárdra, a képzés meghatározó szereplőjére.

– Simkó Imre bátyánk, sokszoros nemzetközi lövészbajnok, úgy gondolta, hogy ha felfutunk a közeli sziklára, majd visszafutva azonnal lövünk, az jól fejleszti a képességeinket. Ez a szirt, aminek a csúcsáról mindig le kellett kiabálnunk a nevünket, kapta a Szikla Szilárd nevet. El lehet képzelni, ahogy a tűleveleken, a meredek lejtőn felverekedtük magunkat, öt perc alatt fent kellett lenni a csúcson. Hetente háromszor csak futottunk, lőttünk. A kiképzésnek köszönhetően képesek lettünk pisztollyal bármit eltalálni, amire rámutattunk 20-25 méteres távolságon belül, mindhárom testhelyzetben, mostoha körülmények között is. Ez mindenkivel szemben követelmény volt.

A törzszászlós egyik legemlékezetesebb bevetésére Cegléden került sor, ahol fegyveres elkövetők ellen riasztották az akciószakaszt.

– A legborzasztóbb feladatunk a vasútállomáson volt. Egy szovjet katonai futárpáros úgy berúgott, hogy lövöldözni kezdtek a vonat ablakából. Mi hátul, a vagonok alatt kúsztunk, mint a teknősbékák, olyan szovjet testpáncélban, ami leért a térdünkig. Csak úgy csikorogtunk, a mellényekben lehetetlen volt hangtalanul, gyorsan mozogni. Fél óra alatt értünk el a vasúti kocsi alá, ahová a két részeg katona bevette magát. Ott vártuk a parancsot. Ekkor a semmiből megjelent egy szovjet UAZ, kipattant belőle két szovjet tiszt, felrohantak a kocsiba, mi pedig csak a nagy ordibálást, pufogást hallottuk, aztán az egyik részeg szovjet katona kirepült az ablakon. Mindkettőt bevágták a terepjáróba, és egy szó nélkül elporzottak. Ez az akció kicsit visszavetette a morálunkat, meg voltunk rökönyödve, tudtuk, hogy kivégzésre viszik őket.

Szórádi István 1989 telétől kiképzőként szolgált, és női kommandósokkal is együtt dolgozhatott.

– A lányok tulajdonképpen végigharcolták az egészet, nőként is végigmentek a kiképzésen, utána nagyon szépen dolgoztak. Civil szolgálatokban határozottan jónak bizonyultak, nem voltak feltűnők, megfigyelőként is jól el tudtak vegyülni. Nem úgy, mint egyes szép szál legényeink, akik néha úgy is mozogtak, mint egy harci robot, és nem értették, miért kéne máshogy viselkedniük, mint egyenruhában. A lányoknak ez jobban ment.

A törzszászlós végül műveleti gépkocsivezetőként szolgált a terrorelhárító egységnél, majd a Budapesti Rendőr-főkapitányság állományát, benne a rohamrendőrök különleges, Romboló hívójelű kiemelőcsapatát oktatta közelharc- és lőkiképzőként. A terrorelhárításnál szerzett tapasztalatait felhasználva hozta létre a para-jitsu önvédelmi rendszert mozgássérült, kerekesszékes emberek számára, tanítványai sikeresen alkalmazták a tanultakat, ha kellett.

– 18 évig szolgáltam rendőrként, differenciáltan, a lehetőségeket mérlegelve tettem a dolgom. Az utcán megtanultam, hogy a bűnözők között az a szabály, hogy nincs szabály. Így tudom, hogy kerekesszékből is lehet eredményes önvédelmet folytatni, a mankó, járókeret pedig elsőrangú fegyver, ha úgy hozza a szükség.

K. D.

FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ