Különleges szolgálati kutyák: a foxterrier

Enzo gazdájával, Balogh Róbert főtörzszászlóssal a kutyás tűzszerész munkáról beszélgettünk.

 

– Mikor döntött úgy, hogy rendőr lesz?

– A rendőri munka először nem volt tervben, a sorkatonaság után beszéltem több olyan ismerősömmel, akik rendőrként szolgáltak, ők mondták, hogy ez egy kalandos, nekem való élet lenne, így belevágtam. Harminc éve, 1994-ben szereltem fel. A Mosonyi utcában kezdtem a Budapesti Rendőr-főkapitányság közrendvédelmi főosztályán járőrkutya-vezetőként. Az elejétől célirányosan kutyás rendőrnek készültem, 1997-ben kerültem át a Készenléti Rendőrséghez, ahonnét két másik kollégámmal választottak ki minket a Köztársasági Őrezred frissen alakult kutyás alosztályához 1999-ben. Három évtizeddel a hátam mögött úgy gondolom, ez a karrierem csúcsa, ahol most vagyok.

 

– Mennyi idősen alakult ki a „kutyaszerelem”?

– Mint mindenkinél, nálam is gyermekkorban indult a vonzalom. Borsodban, Miskolctól 40 perc autóútra éltünk egy kis faluban, kertes házban, mindig volt körülöttem kutya, akár két-három is. Imádtam velük foglalkozni, így amikor felszereltem, magától értetődött, hogy kutyás rendőr szeretnék lenni. Elvégeztem a képzést, majd járőrkutya-vezetőként kezdtem, de később megtetszett a tűzszerész szolgálat, így továbbképzés után kutyás tűzszerész lettem.

 

– Hány szolgálati ebbel dolgozott? Milyenek a tapasztalatai az eltérő fajtákkal?

– A harminc év alatt négy szolgálati állatom volt. Először egy fekete német juhásszal, egy járőrkutyával dolgoztam, ezután pedig robbanóanyag-keresőből volt a kezem alatt három, egy német juhász és két foxterrier, egy drótszőrű és most egy simaszőrű. Tapasztalatom szerint a foxik tovább bírják ezt a fajta munkát. 2006 óta dolgozom kis testűekkel, és kifejezetten kedvelem az ilyen típusú munkakutyákat, könnyebben kezelhetők, jobban kézre állnak. Azt viszont nem tagadhatom, hogy nagyon nehéz volt az átállás a járőrfeladatokról a keresőkutyás mentalitásra. A két világot össze sem lehet hasonlítani, annyira más. A járőrkutyás szolgálat a kőbe vésett szabályok világa, el kell érni, hogy az eb csak azt csinálja, amire utasítást kap, nincs helye az önfejűségnek. Ezzel szemben egy keresőkutyánál nagyon jól ki lehet használni az állat ösztönös találékonyságát, így bíznom kell a szimatában és abban, hogy jól képeztem ki. Magamat is nagyon szabálykövető rendőrnek, de önfejű embernek tartom, így jól kiegészítjük egymást Enzóval.

 

– Mik az előnyei, a hátrányai a kis testű állatoknak?

– A kis testűek általában nagyon fürgék, nagyon magasra is könnyen felszaladnak. Ha szükséges, kézzel is fel lehet tenni őket szekrények tejére, hogy ott keressenek. Emellett szűk helyekre is bebújnak, ahová a nagyobb testű kutyákkal már nem vagy csak nehezen fér be az ember. Ráadásul a terrier kifejezetten kotorékfajta, törekszik, hogy beássa magát a szag forrásához, ezt egy nagyobb testűvel fizikailag lehetetlen kivitelezni. A foxterrier igazi vadászkutya, folyamatos, vele született készsége a szimatolás. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha egy laikus megnéz, mondjuk, egy gépkocsi-átvizsgálást, láthatja, hogy míg egy juhászkutya a járművet körbeszagolva „rajzolja” a tárgyat, addig a foxihoz hasonló vadászebek inkább a levegőben szaglásznak. Ez a kívülről szétszórtnak tűnő mozgás abból ered, hogy a vadászkutyák a levegőből veszik a szagot, nem a tárgyakról, mivel ők légszimatból dolgoznak hihetetlen pontossággal. A kis méret azonban nemcsak előny lehet, hanem hátrányt is okozhat, amikor a kutya szeretne ugyan jelezni, de még hiányzik neki tíz centi ahhoz, hogy pontosan megmutassa, hol találta, amit keresünk. Ilyenkor fel kell emelni, fel kell rakni, hogy folytathassa a munkát.

 

– Mit érdemes tudni Enzóról?

– Enzo simaszőrű foxterrier, most múlt hatéves. Két hónaposan hoztuk el a tenyésztőtől, célirányosan olyan kutyát kerestünk, amelyik megfelel erre a feladatkörre, alkalmas robbanóanyag-keresőnek. Enzo minden akadályt fényesen vett, láttuk, hogy nagyon jó alaptulajdonságokkal rendelkező kutyával dolgozhatunk, akiben van potenciál. Gyerekkoromban volt egy foxink, ebből az igazi „szerelemből” sokat tanultam, valamint Enzo előtt dolgoztam már foxterrierrel, Zeusszal, így volt viszonyítási alapom.

 

– Meddig tartott a kiképzése?

– Fontos, hogy nincs olyan fajta, amelyik alkalmasabb lenne robbanóanyag-keresésre, mint a többi, ez mindig az adott kutyán múlik, hogy mennyire tud belehelyezkedni a feladatba. Az alapképzés négy hónapig tart, amit le lehet rövidíteni kettőre, ha gyakorlott a kutyavezető, de a körülményektől függően elhúzódhat akár fél évig is, hiszen munka mellett folyik a képzés. Az eb gyakorlás közben a legelterjedtebb robbanóanyag szagmintáját tartalmazó tartályt keresi, ha megtalálja, jutalmazzuk, ami Enzo esetében egy kiadós labdajátékot és dögönyözést jelent. Vele négy-hat hónap alatt értünk el oda, ahonnét már magabiztosan végezte a feladatokat. De ehhez az is kellett, hogy folyamatosan terheljük, hogy éles helyzetekben is bizonyítson, és lássuk, hogyan reagál. Én éppen ezért azt mondom, nincs olyan, hogy véget ért a kutya képzése. Soha nincs kész, ahogy a jó pap, a munkakutya is holtig tanul, a vezetőjével együtt. Mindig szembejöhet olyan új kihívás, amivel addig még nem találkoztunk, ez lehet akár egy újfajta robbanószer, egy eddig ismeretlen elkövetési forma is, amire nekünk reagálnunk kell.

 

– Volt emlékezetes feladat?

– Már az is emlékezetes volt, amikor úgy döntöttem, terrierekkel fogok dolgozni. Az ötlet 2004-ben vetődött fel bennem, annak ellenére, hogy volt olyan álláspont a szakmában, ami szerint ez a fajta erre a munkára alkalmatlan. Más kollégák óvatosabban fogalmaztak, amikor azt mondták, óriási fába vágtam a fejszémet, amikor foxikkal kezdtem foglalkozni. Az elmúlt 18 év azonban igazolta azt a gondolatomat, hogy a foxterrierek is megállják helyüket ebben a szakmában. Enzóval nagyon sok személyvédelmi munkában dolgoztunk együtt, emlékezetes maradt Ferenc pápa mindkét magyarországi látogatása. Én mindig kifejezetten élveztem a személybiztosításokat, amikor rengeteg dologra kellett figyelni, sokfelé jártunk, változatos terepen dolgozhattunk. Ez a kutyának is jót tesz, új tapasztalatokat szerez, tanulhat, fejlődhet. Mindig jó volt látni, amikor Enzo a nyüzsgő tömegben is pontosan koncentrált a feladatára, az új szagok, ingerek nem vonták el a figyelmét a munkáról.

 

– Mennyire formálják egymást?

– Teljes a kölcsönhatás. A kutyát meg lehet próbálni az emberhez faragni, de közben az embernek is változnia, tanulnia kell. Erre jó példa az én esetemben az átállás járőrkutyásról keresőkutyás szolgálatra, aminél csak egy nehezebb volt, amikor egy német juhász után át kellett szoknom egy terrierre. Még a helyes pórázkezelést is hetekbe tellett megtanulni, annyira más világ a két fajta. A német juhász nagy testű, lassabban mozog, lomhább, a foxi ezzel szemben mozgékony, rohangászik, mire megfogtam volna, már kétszer átszaladt a lábam között, és megkötözött a pórázával.

 

– Hogyan lehet valaki sikeres kutyás rendőr?

– Szerintem mindenki magában érzi, hogy szereti-e annyira őket, hogy egy életen át velük foglalkozzon ne csak házi kedvencként, hiszen ezek az állatok munka-, szolgálati kutyák, ami nagyon sok pluszfelelősséget jelent. Persze meg lehet tanulni a szakmát, bizonyos tekintetben ez néha jobb is, mint ha valaki már kapott mindenféle oktatást, képzést máshol, amit a rendőri kutyavezető-kiképzés során kell majd lebontani és átalakítani, annyira speciális ez a szakma. Sokkal nehezebb a rossz beidegződéseket megváltoztatni, mint a nulláról építkezni. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember tisztában legyen vele, a kutyája nem csak egy eszköz, mint a fegyvere, amit két hét szabadság után újra felvehet, ezek a szolgálati állatok folyamatos képzést, törődést igényelnek, ez mély elköteleződés. Ez az életmód nagyon sok alkalmazkodással és lemondással is jár, figyelembe kell venni a szolgálati kutya életritmusát, szokásait, de a közös munka öröme és az a kapocs, ami kialakul, leírhatatlan.

K. D.

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA