Megnézzük az árvizet
Ricsi kétségbeesve nyomkodta a telefonját. Hátha kap hírt a barátairól, akik a Dunakanyarban élnek. Az esti híradások szerint a víz már a házakat veszélyezteti, kíváncsi volt, mindenki biztonságban van-e.
Az emeletről ekkor leszólt az apukája:
– Készülj, fiam, megnézzük az árvizet! 15 perc múlva indulunk.
Negyedóra elteltével apa és fia szemben álltak az előszobában.
„Hát, te???”
Egyszerre hagyta el az ajkukat a kérdés, amikor találkoztak. Ricsi ugyanis terepszínű nadrágot vett, hosszú szárú, vízhatlan bakancsot, esőkabátot. A fészerből hozott egy lapátot is, hátha szükség lesz rá. A hátizsákjába bekészített szendvicsekkel és ásványvízzel várt.
Apja ezzel szemben laza farmert, sportdzsekit viselt, a nyakában pedig egy fényképezőgép lógott, teleobjektívvel.
Az apa csodálkozva kérdezte:
– Hát, te, mire készülsz? Azt mondtam, megnézzük az árvizet. Öltözz át!
– Úgy értettem, megyünk és segítünk…
– Nem, határozottan azt mondtam, hogy megnézzük…
– Annak mi értelme?
– Egy darab történelem. Dokumentáljuk, hogy ott voltunk…
– Miközben mások vért izzadnak a gáton. Értem… – mondta gúnyosan a fiú. – Tudod, mit?! Nemrég cseteltem a Dunakanyarban lakó osztálytársaimmal. Azt mondták, segítségre van szükségük. Odamegyünk mindketten… Én lapátolok, homokzsákot töltök, te pedig fotózhatsz közben!
Az apa letette a fényképezőt, felvett egy esőkabátot, és hozott még egy lapátot a fészerből. Amíg betették a kombi csomagtartójába, még elmormolta a bajsza alatt:
„Ezek a mai gyerekek…”
TAKÁCS T. LÁSZLÓ
FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ