Missziós ikon
Már a 90-es évek elején részt vett a kambodzsai rendőri misszióban, azóta pedig további nyolcban, közel 15 éves külszolgálati idővel. Kulcsár Attila alezredes, a Rendőrségi Oktatási és Kiképző Központ (ROKK) külszolgálati és béketámogató osztály kiemelt főelőadója kollégái szerint egy ikon a missziósok szemében.
Szintén a munkatársai mondják róla, hogy lelkiismeretes, rendkívül odaadó szakember, aki sokszor volt már veszélyes helyzetekben is külföldön.
Kulcsár Attila 1990-ben lett járőr a IX. Kerületi Rendőrkapitányság Börzsöny Utcai Rendőrőrsén. Ahogy meséli, a missziózás egy véletlenen múlt.
– Épp szolgálatban voltam, amikor az őrsparancsnok behozott egy papírt, hogy ENSZ-misszióba lehet jelentkezni. Először azt hittem, hogy viccel. Aztán megnéztem a dokumentumot, és valóban, Kambodzsába lehetett jelentkezni. Többen ki is töltöttük a jelentkezést, így öten mentünk az akkori ENSZ-misszióba a IX. kerületi kapitányságról.
Így kezdődött a missziós pályafutása. Aztán sorolja, hogy a 90-es években hol és mennyi időt töltött el: 1992–93-ban 14 hónapot Kambodzsában, ’95–96-ban következett a Nyugat-Szahara, 1997–98-ban Bosznia-Hercegovina, 1999–2000-ben pedig szintén ugyanitt vett részt ENSZ-kiküldetésben.
– A 2000-es években a Balkánon folytattam missziós tevékenységemet. 2004–2005-ben az Europol Proximában, az Európai Unió rendőri missziójában vettem rész, majd 2008–2012 között Macedóniában szolgáltam az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnél (EBESZ). Aztán kezdtem érdeklődni az ukrajnai konfliktus iránt, és 2015-ben jelentkeztem egy ukrán misszióra. Mégpedig azért, mert 2014-ben letettem a C kategóriás jogosítványt, hogy páncélautót vezethessek Kelet-Ukrajnában. Ez volt a kiindulópont. Sikerült is, felvettek. Egyből keletre kerültem, Mariupolba, ami a Donyecki régióhoz tartozik, de a demarkációs vonal nyugati, vagyis az ukrán hadsereg által ellenőrzött területén voltam. Egy év után jöttem haza. Azt követően 2021-ben megint lehetőségem nyílt kimenni. 2021. február 17-én utaztam ki azzal a céllal, hogy ismét keletre megyek, de nem Donyeckbe, hanem Luhanszkba, eleve a szakadár oldalra. Egy évet szolgáltam ott, amikor 2022. február 24-én kitört a háború. Az ENSZ különleges missziója abban a pillanatban abbahagyta mandátumalapú tevékenységét, mivel onnantól nem volt értelme a tűzszünet betartását figyelemmel kísérni. Engem nem evakuáltak, mivel pont itthon töltöttem a szabadságomat február elejétől, és csak március 13-án kellett volna visszatérnem. Viszont forró dróton tartottam a kapcsolatot a kollégáimmal. Akik szakadár oldalon voltak, azokat nyugat, tehát Kijev felé nem tudták kimenekíteni, mivel az a demarkációs vonal fronttá alakult, így őket Oroszországon keresztül tudták kihozni. A nyugati oldalon lévőket Moldován keresztül menekítették ki. A szakadár oldalon lévőket február 27-én összevonták Luhanszkba, és egészen március 1-jéig ott tartózkodtak. Akkor elindulhatott el az EBESZ-konvoj az orosz határon keresztül, Szocsit érintve Isztambulig. És végül onnan repülhettek haza, mivel akkor már légtérzár volt.
Persze már a beszélgetés elején felmerült a kérdés, hogy mi vonzotta ezekben a missziókban, hiszen mindegyik helyszín háborús övezet. A válasz nagyon rövid:
– A kaland! Meg is tetszett. Kambodzsa egy olyan belépő volt, ami után már kerestek, hogy nem akarok-e misszióba menni. Amikor itthon voltam, akkor már hiányzott a kiküldetés. De a vezetői hozzáállás az volt, meg magam is azt gondoltam, hogy itthon is le kell tenni valamit az asztalra. Egyfolytában nem lehet missziókon részt venni, nem nézték jó szemmel. Tudtam, hogy két-három évet itthon is el kell tölteni, hogy a vezetők támogatása meglegyen. Amikor Kambodzsából visszatértem, járőr lettem ismét, Nyugat-Szahara és Bosznia után is. Nem mondom, hogy nem volt furcsa járőrködni a IX. kerületben egy-egy ilyen kinti munka után.
A második boszniai misszió után felvette a kapcsolatot a Nemzetközi Oktatási Központ (NOK) igazgatójával, hogy szeretne váltani, képzésékkel foglalkozni. 2000. december 1-jétől már a NOK-ban oktatott egészen 2010-ig.
– A NOK-nál ugyanazt csináltam, mint amit most. A képzésekért voltam-vagyok felelős. Mindenféle alaptanfolyamot készítettem elő és bonyolítottam le, célfelkészítő tanfolyamot a rendőrség, de sokszor katonák részére is. Az évek során annyi tapasztalatom gyűlt össze, hogy a felkészítések során mindenre tudok példát felhozni.
Az a kérdés is joggal felmerül az emberben, hogy egy ilyen, nemritkán stresszes munkát hogyan lehet levezetni.
– Rendszeresen járok edzeni. Kedvencem a spinning, a CrossFit és a TRX, hetente 4-5 alkalommal járok edzésre. Ezekkel ki tudom magam hajtani.
Persze a családról is szó esik.
– A feleségemet egy misszióból „hoztam haza”, ugyanis ő volt a tolmácsom. Van is rólunk egy kép, ahol kinn egymás mellett ülünk. A tekintetünk mindent elárult. 2003-ban házasodtunk össze, 2005-ben született a fiam, 2007-ben pedig a lányom. Egyikük sem követ engem, bár a fiam műszaki érdeklődése a harcászati eszközök iránt nagyon erős. Harckocsitervező mérnök szeretne lenni. Gépészmérnöki szakra akar jelentkezni, mert ez kell ahhoz, hogy utána erre a területre specializálódjon. A lányomnál még nem alakult ki teljesen, hogy milyen irányba induljon el.
Az alezredes azt is elmeséli, hogy sokszor érte őket támadás. Mindjárt az első misszión, Kambodzsában is. Többször kellett őket evakuálni. A Nyugat-Szaharában az azonosítási központban kellett segíteniük. Volt, hogy ENSZ-objektumok őrzését bízták rájuk. De mindegyik misszió más kihívást jelentett. Ukrajna megint más volt, ott a fejük fölött lőttek át egyik oldalról a másikra. Azt számolták, hogy hányszor sértették meg a tűzszünetet, megpróbálták azonosítani a fegyvereket, meg persze azt, hogy honnan hová lőhettek. Minden egyes nap a demarkációs vonalon töltötték a szolgálatot teljes testpáncélban, páncélautókban.
De mi történne, ha most szólnának neki, hogy újabb misszióra lehet jelentkezni?
– Még mindig az ukrán konfliktus érdekel, de oda most nincs lehetőség menni.
MÁTYÁSI GYÖRGY
FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA, KULCSÁR ATTILA