Nyugdíjazásáig mentoráltjával szolgál

Talányos is lehet az elhivatottság.

– Tréfásan génhibának szoktam mondani, mert tényleg nincs rá épkézláb magyarázatom, miért akartam rendőr lenni, de most is azt érzem, a helyemen vagyok, illetve voltam – summázta Tóth Tibor, aki 1982-ben végzett a fővárosi Bercsényi Miklós Élelmiszeripari Szakközépiskolában. – Két évvel később jelentkeztem először rendőrnek, ami már itt, Miskolcon volt, és igencsak meglepett, hogy fizikai alkalmatlanság miatt utasítottak el, az indoklásban legalábbis ez állt. Ekkor már az élelmiszeriparban dolgoztam, majd teherautó-sofőrként helyezkedtem el, és közben még kétszer jelentkeztem rendőrképzésre, de mindkét felvételit követően elutasító választ kaptam. Egy ismerősöm révén megtudtam, hogy nem a fizikumommal volt gond, hanem a pedigrémmel! Ezen is csodálkoztam, hiszen ekkor már csaknem harminc év telt az ’56-os események óta, de néhai apámat és nagyapámat még reakciósként tartotta számon a pártállami adminisztráció, és ezért jómagam is nemkívánatos egyén voltam. Anno apámnak annyi volt a bűne, hogy az iskolájában megszervezte a tüntetéshez való csatlakozást; a nagyapám pedig a falu első gazdájának számított Arnóton, és tiltakozott a termelőszövetkezetbe tömörülés ellen. Ezért a többi gazda is ódzkodott a téeszesítéstől, aztán a nagyapámat bevitték az őrszobára, és „jobb belátásra térítették”. A rendszerváltozás után még egyszer megpróbálkoztam a dologgal, de ezúttal már Budapesten, és fel is vettek.

Tóth Tibor 1994. február 1-én lett fővárosi járőr, és három évvel később került a Miskolci Rendőrkapitányság állományába a saját kérelmére.

– 2000 októberig a Belvárosi Őrsön teljesítettem szolgálatot, azóta vagyok a Miskolci Rendőrkapitányság járőrszolgálati alosztályán egyes váltásban. Voltam járőrvezető és váltásparancsnok, és akkor lettem járőrparancsnok, amikor ezt a beosztást létrehozták. Más osztályra is hívtak, főleg a bűnügyire, de engem igazából ez érdekelt. Rendőrként az utcán vagyok elememben. Most is azt vallom, hogy a rendőrségen belül a járőrszolgálat a legváltozatosabb feladatkör, és egyben a legnehezebb is – magyarázta. – Kezdetben csak megbízásként kaptam, hogy foglalkozzak rendőrtanulókkal, majd miután a mentori tanfolyamot elvégeztem, szinte folyamatosan voltak a felügyeletem alatt legalább ketten. Egyszer hatan is voltak, de az csak két hétig tartott. Ez attól függött, hogy az iskolában éppen milyen képzés zajlott. Nem tudom, pontosan hányan kerültek a kezem alá, de úgy saccolom, több mint száz próbaidős őrmestert mentoráltam. Legalább hússzal együtt is szolgáltam, és a többségüknek ezt én javasoltam. Ragályi Henrietta őrmester személyében most is van itt volt tanítványom, akivel közös járőrszolgálatot látok el, és a jelek szerint ő lesz az utolsó ilyen. Január elsejétől vonulok nyugdíjazást megelőző rendelkezési állományba. Még várhatnék vele, de gondok adódtak az egészségemmel, a halogatás pedig nem kenyerem.

Alapelve az egyenruha és a sértettek tisztelete.

– Rendőri tekintélyt csak tiszta alapra lehet építeni, ami a járőr esetében az egyenruha. A szolgálat felvételekor a surranónak is arról kell tanúskodnia, hogy viselője tiszteli gyakorolt hivatását és annak hivatalos öltözetét. Mindenki tudja rólam, hogy háklis vagyok a szutykos lábbelikre. Jó pár kollegát zavartam már vissza a körletbe cipőt pucolni. Néha az is elhangzott a számból, hogy ha a hajába tud zselét kenni, akkor a cipő pucolása sem eshet nehezére. Egy-két embert leszámítva szerencsés voltam azokkal, akiket mentoráltam. Nem volt velük sok dolgom, tulajdonképpen csak a jogszabályok és a velük járó adminisztrációs feladatok okoztak nehézségeket. Hozzáteszem, nem csak nekik. A másik alapelvem, hogy minden sértett egyenlő. Azt is komolyan kell venni, akitől csak egy kis élelmiszert loptak el. Neki is azt kell éreznie, hogy az ügyében intézkedő rendőr minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy a sérelmére elkövetett vétséget kivizsgálja. Úgy tapasztaltam, mentoráltjaim megértették, hogy ez ugyanúgy a rendőri hitelesség garanciája, mint az egyenruha és a cipő tisztasága.

Szinte mindenhol felismerik.

– Miskolcon a kapitányságon kívül is össze szoktam futni egykori mentoráltakkal, és ez bizonyára a jövőben is így lesz. Már az ország különféle pontjain is tisztelegtek nekem, még úgy is, hogy civilben voltam, és én is számontartom, kinek hogyan alakult a pályája. Van köztük olyan, akiből főtiszt lett, de olyan is, akit fájó szívvel ajánlottam be a Miskolci Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztályára, és előadóként ma is ott szolgál. Bogáth István zászlósra gondolok, aki bölcsészdiplomával rendelkezett, amikor rendőrnek állt – mondta, és elmosolyodott. – Néhány éve a Budapesten élő nővérem mesélt egy kedves történetet. Egy ottani közúti ellenőrzés végén, amikor az intézkedő járőr visszaadta az okmányait, és jó utat kívánt, búcsúzóul odavetette neki: „Amúgy az öcsém is rendőr.” Két mondattal később kiderült, hogy őt is én mentoráltam itt, Miskolcon. Kicsi a világ.

Vagy száz járőrös sztorit tudott volna mesélni.

– Sose felejtem, amikor lefüleltünk egy graffitis bandát, és az egyik miskolci tag lakásában 150 fotót találtunk a korábbi rongálásaikról. Ezért akkor polgármesteri elismerést is kaptam, de a legjobban mégis az az intézkedés maradt meg bennem, amelynek során a megérzésemre hagyatkoztam. Akkor is egykori tanítványommal voltam közös járőrszolgálatban. Alkonyodott, és Miskolc belvárosi, telepi részén kisutcáztunk a szolgálati autóval, amikor az egyik sarkon kifordulva két férfit láttunk szaladni. Gázt adtam, és ahogy melléjük kerültünk, utasítottam a kollegát, hogy ugorjon ki, és igazoltassa őket. Végül csak az egyiket tudta ott tartani, a másik kereket oldott. Közben beszóltam a rádión, és amíg ezt a férfit igazoltattuk, a tevékenységirányító jelezte, rablásról érkezett bejelentés: a telepi részen két férfi lerántotta egy nő táskáját, és elfutottak vele. Ők voltak! – idézte fel, és elgondolkodott. – Számomra ez az eset jól példázza a járőr közbiztonságban betöltött szerepét, de mintha arra is választ adna, miért éreztem úgy, hogy nekem ez a hivatásom. Most is ezt érzem, és tudom, nehéz lesz elmenni innen, nem utolsósorban azért, mert a miskolci járőralosztályon is jó kollektívában szolgálhattam. Viszont jó lesz végre otthon lenni minden hétvégén és ünnepnapon. Ezúton is szeretném megköszönni a feleségemnek, hogy tartotta a frontot a két gyerekünkkel.

Két évvel ezelőtt Pintér Sándor belügyminiszer a Magyar Ezüst Érdemkereszt katonai tagozatát adományozta Tóth Tibor főtörzszászlósnak, aki Bátorságért Érdemjelére és tanácsosi címére is nagyon büszke, de leginkább arra, hogy a hazáját közel harmincéves rendőri pályafutásának utolsó hetében is az utcán szolgálja.

SZ. Z. J.

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA