Pesterzsébet spártai harcosa

Jókor jött az apai tanács.

– Viszonylag sokáig kerestem a helyem a munka világában – magyarázta Kovács Tibor, aki először rendezvényszervezői képzésen vett részt, miután a pesterzsébeti Varga Jenő Közgazdasági Szakközépiskolában leérettségizett. – Azzal kellett szembesülnöm, hogy a pletykának van igazságalapja, miszerint a rendezvényszervezés csókos szakma, mert pályakezdőt egyetlen hirdetésben sem kerestek, csak olyat, aki valahol már megszerezte a felvételhez elengedhetetlen, többéves gyakorlatát. Csalódottságomban külföldre mentem szerencsét próbálni, de hamarosan visszatértem, és komolyan elgondolkodtam a dolgon, milyen hivatásban tudnám elképzelni magam. Régóta éreztem vonzalmat a fegyveres testületek iránt, amit fiatalkori szeszélynek tartottam. Azt hittem, el fog múlni, de nem múlt el, és ezt szüleimnek is elmondtam. Édesapám azt tanácsolta, nézzek körül a rendőrség internetes honlapján, mert ott mindig vannak különféle toborzások, és ezt, bár kétkedve, de megfogadtam. Ahogy felmentem a police.hu-ra, és görgetni kezdtem, rögtön szembejött, hogy fegyveres biztonsági őrök képzése indul, és jelentkeztem.

Fegyveres biztonsági őrként a Repülőtéri Rendőr Igazgatóságra került.

– Jól éreztem magam egyenruhában, de többre vágytam, ezért jelentkeztem az Adyligeti Rendészeti Szakközépiskola kétéves képzésére, és 2011. december 1-én szereltem fel a XX. és XXIII. Kerületi Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztályára. Már járőrvezető voltam, amikor ’15 májusában lehetőségem adódott átszerelni a Terrorelhárítási Központ Ügyeleti és Objektumvédelmi Igazgatóságára. Ott objektumőrként szolgáltam, és közben egyre ért bennem a gondolat, hogy legyen szakirányú diplomám. Amikor ’16-ban járőrparancsnokként visszatértem a XX. és XXIII. Kerületi Rendőrkapitányságra, a szolgálatirányítói tanfolyam után jelentkeztem a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre. A Rendészettudományi Kar határrendészeti szakirányán végeztem ’19 nyarán, de akkor már a járőrszolgálati alosztály előadója voltam; 2020 októberében lettem kiemelt főelőadó, ’22 januárja óta pedig megbízott alosztályvezető.

Ekkor már nem csak az erzsébeti–soroksári kapitányságon tudták róla, hogy a Spartan Race a szenvedélye.

– A sport gyerekkorom óta jelen van az életemben. Diákolimpián is részt vettem, de az atlétika mellett a focihoz is mutatkozott tehetségem. Igazolt játékos voltam a Soroksár TE ificsapatában. Képzéseim és tanulmányaim alatt mindez háttérbe szorult, de hat évvel ezelőtt már nagyon hiányzott, és ezt egy kedves barátomnak is elmondtam, aki hasonlóan gondolkodott. Arról is egyformán vélekedtünk, hogy jó lenne célokat kitűzni, és a legjobban a Spartan Race keltette fel az érdeklődésünket. Elsőként egy sprint-, papíron 5,5 kilométeres versenyre neveztünk be, amit Nyitra közelében rendeztek Szlovákiában, és olyan élményt adott, hogy tudtuk, rátaláltunk arra, amit kerestünk. Nemcsak az állóképességünkkel voltunk egyre elégedettebbek, hanem a terepfutó akadályverseny légkörével is. Mindenki segítőkész, és a szervezők is ösztönzik a csapatszellem kialakulását, nem utolsósorban azzal, hogy senkit sem hagynak hátra. A versenyeken mindig találkozunk rendőr kollegákkal, némelyikükre fel is nézünk, de talán az fogott meg minket a legjobban, hogy a spártai versenyhez tényleg harcossá kell válnod. Nem elég, ha valaki csupa izom, mert gyenge lesz a futásban, de az sem jó, ha valaki vizesflaskával együtt nyom 45 kilót, és megállás nélkül lefut két maratont, mert gondja lesz a cipelős feladatoknál. Ez a határok feszegetéséről és a testi-lelki edzettségről szól, bár leginkább a tudatosságról.

Három Spartan Race-t teljesített 2017-ben, ’18-ban viszont már hatot.

–Öt évvel ezelőtt a csehországi Liberecnél egy kudarccal is szembe kellett néznem. Oda is a barátommal neveztünk, és bár kellően felkészültünk, a felénél elfogytunk. A felhőszakadásban való versenyzés annyira kizsigerelt minket, hogy már egymást sem tudtuk húzni, és visszaléptünk. Sosem felejtem, hogy amikor felnyaláboltak minket, és kettőnknek adtak egy banánt, amit el is feleztek, azt mindketten egyben nyeltük le, annyira éhesek voltunk. A tükörfóliát markolva, reszketve fogadkoztunk, hogy „soha többé, az szent isten!”, de miután a szálláson lezuhanyoztunk, már azt néztük, hol lesz a következő Spartan Race – mesélte, és elmosolyodott. – Két évvel később ugyanott indultam egyéniben egy 53 kilométeres ultraversenyen. Szerencsére nem esett, de a szél kegyetlen volt, és a 3500 méteres szintkülönbség is megtette a magáét. Magányos önmagammal is meg kellett küzdenem, hogy a 15 órás szintidőt tartsam, és itt nemcsak az éhségre gondolok, meg a görcsökre, hanem egy számomra addig ismeretlen testi-lelki állapotra, amit a komfortzónám totális elhagyása hozott ki belőlem. Sárban dagonyáztam, csúsztam-másztam, jéghideg vizű tóban gázoltam, és az erdei pocsolyák tengerében a lelki pokol egyik bugyrába is belecsúsztam, de amikor a távolban meghallottam a tábor morajlását, szinte kirepültem belőle, és szintidőn belül beértem. Más emberként tértem haza, mindent átértékeltem. Aztán ’19-ben háromszoros trifektás lettem, azaz három különböző szintű versenyből hármat-hármat teljesítettem.

Medve még nem kergette, de a csalánnal már meggyűlt a baja.

– Nincs az a futócipő, amit az iszap ne tudna leszedni az ember lábáról, de nekem eddig az volt a legkellemetlenebb élményem, amikor egy borsodi Spartan-versenyen térdig kellett iszapban gázolnom egy esőelvezető csatornában, amelynek mindkét oldalán burjánzott a csalán. Miközben a cipőmet próbáltam visszahúzni, többször is beledőltem. Nem akarom felidézni, közben miket kiáltoztam, azt pedig nem akarom megtudni, miként adhat pluszenergiát egy medve közelsége. Kerülöm is az erdélyi versenyeket, pedig egy társam azt mondta, elképesztő élmény megtapasztalni, miként lehet hullafáradtan olyan gyorsan futni, mint egy nyúl.

Még nem állt a Spartan Race dobogóján, de nem is ezért csinálja.

– Nagyon elégedetté tesz, amikor 1800 versenyző közül benne vagyok az első 400-ban. Számomra ez hobbi, és persze szeretnék előrébb kerülni, jobb helyen végezni, de erőltetni nem fogom, annál is inkább, mert számomra most csak egy dobogó létezik, és annak a tetején a három hónapos kislányom áll, illetve fekszik – vázolta, és elcsuklott a hangja. – Fáj, hogy ezt már nem érhette meg az édesapám. A hiányát a versenyeken is érzem, mert sok helyre elkísért, és a segítségemre volt.

Kovács Tibor újdonsült családfőként sem hagy fel a versenyzéssel.

– Már nem nevezek évi tíz Spartan Race-re, viszont félmaratonokon is el szoktam indulni szerte az országban, és a XX. és XXIII. Kerületi Rendőrkapitányság csapatával jövőre is ott leszünk az Ultrabalatonon. Jó tudni, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság sportosztálya támogat minket járművel és ellátmánnyal, de az is jó érzéssel tölt el, hogy a kapitányságon többen is szeretünk futni. Az edzettség jelentőségét és tudatosságát mindig hangsúlyozom, amikor rendőrtanulókat mentorálok. Egy járőr számára is elengedhetetlen az erőnlét és a kitartás. Velem még nem fordult elő, hogy egy feltételezett elkövető elszaladt előlem, és ne kaptam volna el. Egyszer, még járőr koromban, 2 kilométert rohantam egy fickó után teljes felszerelésben, de nyakon csíptem, és utána nem szédelegtem a fáradtságtól. Nem mondom, hogy ehhez mindenkinek terepfutó akadályversenyeket kell teljesítenie, de a kipróbálását azért javasolnám. Rendőrös sportnak tartom, és valahol arra is büszke vagyok, hogy a fiatal járőrök a hátam mögött vasembernek vagy spártai harcosnak hívnak.

SZ. Z. J.

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA, ARCHÍV