Szakadékból mentettek

Három óra előtt négy perccel elcsigázott, zaklatott nő tárcsázta a segélyhívót, és előadta, hogy előző éjszaka spontán túrára indult a barátjával a Kopasz-hegyre a tokaji szerelmi pincesor felőli, kijelölt úton. Közben azonban meggondolták magukat, visszafordultak, az ösvényről valahogy letértek, és ahogy bolyongtak, nem vettek észre egy sziklás peremet, amelyről mindketten lecsúsztak. A férfi esését felfogta egy bokor, a nő viszont lezuhant. Nagy fájdalmai voltak, nem bírt megmozdulni. A diszpécser felvette a kapcsolatot a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Rendőr-főkapitányság tevékenységirányítási központjával (TIK), melynek operátora azonnal hívta a Szerencsi Rendőrkapitányság szolgálatirányító parancsnokát.

– Jómagam voltam a területen illetékes, készenlétes rendészeti parancsnok, nekem kellett vezetnem a kutatást és a társszervekkel való koordinációt – vázolta Lázár Tamás, aki a küldés pillanatában a lakhelyén tartózkodott. – Tondora András főtörzszászlós, a Szerencsi Rendőrkapitányság szolgálatirányító parancsnoka arról tájékoztatott, hogy mozgósította a Tokaji Rendőrőrs két szolgálatosát, és már elindult felém, de útközben még felvesz két kollégát a Taktaharkányi Rendőrőrsnél.

A hadnagy jól ismeri a Kopasz-hegyet, sokat túrázott a Zempléni-hegység legdélebbi, 512 méter magas csúcsa közelében. Azt is tudja, hogy a köves-sziklás talaj nagyon csúszós, pláne zuhogó esőben, vaksötétben, ezért vízálló terepruhát öltött, túracipőt húzott, és a hátizsákjába kötelet, túlélő- és mentőkést, továbbá lámpákat is tett az elsősegélycsomag mellé.

– Amikor a hegy lábához értünk, két tokaji őrmester, Mráz Richárd és Schwarcz Tamás már megkezdte a bajbajutottak utáni kutatást. Futva indultam utánuk a vélt terület felé, nyomomban a taktaharkányi kollégákkal, Kukta Róbert zászlóssal és Hajdú Tibor őrmesterrel. Amikor a lehetséges helyszín közelébe értünk, a taktaharkányi kollégák felmentek egy magaslati pontra, ahonnan a lámpáikkal több irányba világítottak lefelé, és persze fürkésztek is, hátha lentről jövő fényeket látnak. A tokaji rendőrök is ezt tették, de ők egy másik dombtetőre mentek. Tondora András a parkolónál maradt, és összekötőként vett részt a mentésben – folytatta Lázár Tamás. – A tevékenységirányító kolléga cellainformációk lekérésével igyekezett lokalizálni a szerencsétlenül járt túrázók pozícióját. Csak határkoordinátákat kapott, amiket útközben összevetettünk a digitális domborzati térképpel, és mivel a Kopasz-hegyen sok leállított, elhagyott kőbánya található, csak sejtettem, hol lehetnek. Időközben a bajba jutott férfi is jelentkezett, megkaptam a telefonszámát, felhívtam, és kértem, kiáltson, ha valahol megpillantja egy zseblámpa fénycsóváját, illetve világítson a mobiljával. Lassan már pitymallott, de a fák között nem lett sokkal világosabb, ami abból a szempontból jó volt, hogy a tokaji kollégák halvány fényt vettek észre. Megkértem őket, hogy a fejlámpám fényét figyelve tájoljanak a fényforrás irányába, és közben a férfi keresztnevét kiabáltam. Hallottam a válaszát, és kértem, hogy tovább kiáltozzon. A csúszós terepen, a sűrű növényzetben beletelt egy kis időbe, mire a zuhogó esőben a közelébe értem. A hangja lentebbről jött, ezért nagyon óvatosnak kellett lennem, nehogy magam is belecsússzak a szakadékba, ami valóban előttem volt. Miután láttam a férfit az ágak között, megállapítottam, hogy megközelíthetetlen: úgy 3 méterre a szurdok peremétől egy bányafalról kinőtt bokorban akadt fenn, ezt jeleztem a katasztrófavédőknek, akik már a közelben voltak, akárcsak a mentősök. Arról is tájékoztattam őket, hogy csak kötelekkel juthatnak le a férfihoz.

Közben a mentésben részt vevő zsaruk a nőt is szólongatták. Schwarcz Tamás csatlakozott Lázár Tamáshoz, együtt indultak a keresésére.

– Ahogy a nő válaszolt, rögtön érdeklődtünk az állapota felől, és hallatszott a hangján, hogy nagyon kimerült. Jeleztem a TIK ügyeletesének, hogy Schwarcz Tamással kerülő úton lemegyünk a kőbánya aljára. Veszélyes lett volna, ha a szakadék falán próbáltunk volna lemászni. Ehhez viszont át kellett jutnunk egy lezárt vaskapun, amit alulról annyira benyomtunk, hogy átférjünk. Időveszteség lett volna megvárni a katasztrófavédőket, hogy felfeszítsék. Aránylag hamar átvágtuk magunkat a kőbánya alján burjánzó bozóton, és a gödröket, sziklákat kerülgetve odaértünk a nőhöz. Sebesülés nem látszott rajta, de nagyon sápadt volt. Órák óta feküdhetett ott nyári ruhájában, ezért a dzsekimet rögtön ráterítettem. Zavartnak tűnt, de megértette, hogy még mozdulatlannak kell maradnia. Schwarcz Tamás visszament, hogy a mentősöket és a katasztrófavédőket a helyszínre irányítsa, én pedig a nővel maradtam, és szóval tartottam. A barátja felől érdeklődött. Elmondta, hogy csak az éjszakai tájban szerettek volna gyönyörködni, azért indultak el a Kopasz-hegy tetejére, de meglepte őket a zivatar. Közben a túlélő- és mentőkéssel a bozótot irtottam, hogy helyet csináljak a mentősöknek, akik a katasztrófavédőkkel együtt érkeztek, és szakszerűen hordágyra tették a sérültet. A férfiért is leereszkedtek, és sértetlenül felhozták. Ő végül a saját lábán jött le.

Lázár Tamás hadnagynak nem ez volt az első erdei kutatása.

– Két évvel ezelőtt én találtam meg annak a túrázónak a holttestét, aki lezuhant a Zempléni-hegység egyik sziklapereméről. Az erdésszel kerestük, miközben a kollégák a helyszínt biztosították, és a kutyás egységeket irányították. Nem lehetett tudni, honnan esett a mélybe, a kutatás órákig tartott – emlékezett az életmentő. – Elégedettséggel tölt el, hogy a nehéz körülmények ellenére ezt a két túrázót a bejelentéstől számított egy órán belül megtaláltuk. A társszervek együttműködése is példás volt.

SZ. Z. J.

FOTÓ: RENDŐRSÉG