Szolgál, véd és nevel

Balogh István főtörzsőrmester a Budapesti Rendőr-főkapitányság Rendészeti Szervek közrendvédelmi főosztály központi objektumvédelmi osztály RIK őrségi alosztály járőrvezetője. 1976-ban született, Nagykorpádon töltötte gyermekéveit, két lánytestvére van, a szülei segédmunkások voltak, és ahogy mondani szokták: tisztes szegénységben nőtt fel. Arrafelé nem éppen sablonos gyermekkort élt: míg a többiek fociztak a réten, meg traktoroztak a szüleikkel, ő időnként kihagyta ezeket a programokat, és a könyveket bújta. Volt néhány barátja, akivel hosszas vitákat folytattak például Nemere István művei kapcsán arról, hogy léteznek-e földönkívüliek vagy sem. És ha már a szép- vagy a tényirodalmat kedvelte, a tankönyvekkel sem volt rosszban. Egy szegénységből kiemelkedni képes kisfiú kacsintott ki tehát a somogyi lankák mögül, ám, mert az élet nem egyszerű, előbb egy igencsak embert próbáló lehetőséget kínált fel neki. A vájáriskolában különösen jó ösztöndíjat kínáltak, ő pedig megragadta a lehetőséget, úgy gondolta, ezzel a szakmával – bár rengeteg munkával, hatalmas erőfeszítéssel, de – kitörhet a szegénységből. A középiskolában kitanulta a vájár és robbantómester szakmát, majd elment katonának. Csakhogy mire leszerelt, megszűnt a Zobák-bánya, ahol el akart helyezkedni, életében ismét felvillant tehát a kérdőjel: hogyan tovább?

– Olvastam az újságban, hogy munkatársakat keresnek a büntetés-végrehajtásnál – mondja Balogh István. – A barátaimmal jelentkeztünk, felvettek, én pedig abban bíztam, hogy előbb-utóbb nevelőtiszt leszek. De a kinevezés csak váratott magára, úgy gondoltam, akkor inkább átmegyek a rendőrséghez, és így is történt. Miközben a rendőrségen dolgoztam, előbb elvégeztem a Wesley János Főiskola szociális munka szakát, közben rájöttem arra, hogy a szociális munkásoknak bizony a lélekhez is érteniük kell, így aztán jelentkeztem az ELTE pedagógia–pszichológia szakára, ahol még egy diplomát szereztem. Ahogy később a Rendőrtiszti Főiskolán is. A rendőri munkám mellett mindenképpen hátrányos helyzetű gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, mert emlékeztem arra, hogy gyerekkoromban én is kaptam sok-sok segítséget, és ebből szeretnék valamit visszaadni.

Elhangzik aztán még egy fontos mondat, eszerint aki szociális munkásként dolgozik vagy hátrányos helyzetű gyerekek nevelését vállalja, az sohasem a pénzért csinálja, és nem karriervágyból vagy haszonszerzési célból. Kizárólag hivatásszeretetből. Hozzáteszi: a rendőri munkát is ugyanebből az okból végzi, nem is tudna választani, ha egyszer erre kényszerítené az élet. Van egy felesége és egy kislánya, az is fontos pontja az életének, ami erőt ad a mindennapi kihívások leküzdéséhez. Helytáll rendőrként, szabadidejében pedig dolgozik a hátrányos helyzetű gyerekekkel. Előbb a javítóintézetben, néhány éve a Cseppkő Gyermekotthonban. Korábban a Béke Gyermekotthon megbízott vezetője is volt, ám ez és a rendőri munka már nehezen volt összeegyeztethető.

– A gyerekek egyébként nagyon sok lehetőséget kapnak az ellátórendszertől, leginkább arra kell megtanítani őket, hogy tudjanak ezzel élni – állítja. – Amúgy én könnyen szót értek velük, ebben segítségemre van roma származásom is. Mindig a legnehezebben kezelhető gyerekeket kaptam, és annál nagyobb sikerélményem nem is lehetne, hogy jó néhányat sikerült leérettségiztetnem, néhánynak pedig olyan szakmát adtunk a kezébe, amellyel az átlagnál jobban kereshet. Burkolók, gipszkartonosok, klímaszerelők lettek nem kevesen. És még olyan is van az egykori gyermekotthonosok között, aki egyetemre jár. Szerintem ez már bőven sikeres munkának mondható.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA