Szolgálaton kívül is segít az iskolaőr

– Én már ilyen vagyok, egy alkalommal egy sérült, védett madárral is órákig ültem a kertben, amíg megjöttek az állatvédők – kezdi nevetve az ismerkedést. – Lehet, hogy ez a küldetésem, mindig történik körülöttem valami. Vettem már részt sikeres újraélesztésben, tolvajok feltartóztatásában, de a gyerekek körül is mindig történik valami. Egyszerűen csak nyitott szemmel járok a világban. Azonban a gyerekeim is sokszor rám szólnak: „Anya, most nem dolgozol, ne figyelj már ennyire mindent!”

Kuckó a tanyán

– Az iskola mellett van egy gazdasági tanya, tartanak ott állatot is, meg van széna. Ott húzza meg magát már hosszú ideje egy idősebb hajléktalan. Van két felnőtt gyereke, mégis magára maradt. Nincs is vele semmi gond, a diákokhoz nem is szól, sokszor inkább ők cukkolják, ilyenkor én szólok rájuk, hogy ne bántsák szegényt. Néha a tanárokkal viszünk neki szendvicset a mi uzsonnánkból – kezd bele története elmondásába Kati néni. – Olyan régóta él ott, hogy már teljesen a környék része lett. Ezért is volt furcsa, amikor a nagy hidegben egyre ritkábban láttuk. Beszéltem is vele, mondtam, hogy menjen melegedőre, mert kemény tél lesz, de kereken kijelentette, hogy mindene megvan, marad a helyén. Ebben maradtunk, de azért felhívtam a polgárőröket, aztán a polgármesteri hivatalt is, ahonnét megerősítették, hogy tudnak róla, az ő segítségüket is elutasította.

Rejtélyes eltűnés

– Egyik nap, ahogy szolgálatból mentem hazafelé, láttam, hogy a férfi nincs a megszokott helyén, nem látom sehol. Nagyon aggódtam érte, másodállásban egy üzletben vagyok vagyonőr, látom, hogyan mennek el néha egymás mellett az emberek, akár a beteget is magára hagyva, átlépve. Ilyet sajnos többször tapasztaltam – idézte fel a hideg januári nap emlékét Agócsné Guba Katalin. – Körbe is kérdeztem, hátha tud valaki valamit róla, de csak azt mondták, lehet, hogy elment, vagy elvitte a mentő, senki sem tudott biztosat. Nagyon megörültem, amikor szembejött az utcán. Egészséges volt, de nagyon-nagyon fázott.

Akcióban az emberség

– Azonnal megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben neki, amit lassan, apránként elfogadott. Nagyon fontos volt, hogy tisztelettel, emberi módon beszéljek vele, csak a megfelelő hangnemet kellett megtalálni, és végül ráállt a dologra – folytatja az iskolaőr, aki azonnal felhívta a közeli menhelyet, hogy biztosítsanak helyet az átfagyott férfinak. – Azt mondták, hogy kötelesek befogadni ugyan, de egyszerűen már nincs férőhelyük, így nem tudnak mit tenni, legfeljebb végigállhatná szerencsétlen az éjszakát. Én ebbe nem akartam belenyugodni, és addig telefonáltam, míg a polgármesteri hivatalból nem küldtek egy polgárőrt, akivel ideiglenesen elhelyeztük a hajléktalan férfit a vasútállomáson. Derékaljat is készítettünk neki, hogy ne a hideg padlón feküdjön. A tízéves kisfiam, aki ugyanabba az iskolába jár, ahol én dolgozom, ezalatt jégtelenítette a kocsimat, hogy ha kell, autóval vigyük meleg helyre szegény férfit. Én pedig hazaszaladtam, teát főztem, szendvicset csináltam és tovább telefonáltam.

Érkezik a segítség

– A polgárőr kolléga végig a férfival maradt, szerzett neki forró teát, figyelt rá, szóval tartotta. Végül megjött a Miskolci Regionális Krízisambulancia krízisbusza, ami melegedőre szállította a férfit. Bár két és fél órát vártunk az állomáson, egyetlen percét sem bántam meg, hiszen segíteni emberi kötelességünk. Nem léphetjük át egymást, mert amikor nekünk lesz szükségünk segítségre, minket is átlépnek majd.

Iskolaőrnek lenni bizalom kérdése

– Én úgy gondolom, az iskolaőr hivatás igazi bizalmi állás. Bár apró termetű nő vagyok, de én is ki tudom vívni a figyelmet és a fegyelmet a gyerekek között – hangsúlyozza Agócsné Guba Katalin, aki úgy látja, ez a kölcsönös tiszteleten, megértésen és a humoron ugyanúgy múlik, mint a határozott fellépésen. – Szerintem iskolaőrnek lenni bizalmon alapuló hivatás, amit nagyon lehet szeretni. Vannak nehéz sorsú gyerekek az iskolában, akiknek se apjuk, se anyjuk. Egy alkalommal az egyikükről kiderült, hogy csoda szépen rajzol, amiért meg is dicsértem. A következő alkalommal már nekem rajzolt emlékbe, és amikor odaadta a lapot, megkérdezte: „Kati néni, leszel te az új anyukám?” Egy másik alkalommal egy hasonló sorsú lány adott nekem virágot anyák napjára, és ezt mondta: „Kati néni, ezt neked szedtem anyák napjára. Tudom, hogy nem most van, de mire én az anyukámat újra láthatom, elhervadna, úgyhogy rád gondoltam.” Ebben a hivatásban, aminek nem kicsengetéskor van vége, rengeteget segít az élettapasztalat, a nyitottság és a kíváncsiság.

K. D.

FOTÓ: AGÓCSNÉ GUBA KATALIN