Világkupagyőzteseket nevel

A legyőzhetetlen Vutang című 1983-as kínai karatefilm 13 évvel ezelőtt jelent meg nálunk DVD-n, és Kelemen Krisztián eldöntötte, hogy megvásárolja.

– Ez volt az első film, amit moziban láttam, és óriási élmény volt. Úgy jöttem ki az ózdi Béke Filmszínházból, hogy harcművész lesz belőlem. Zsolt bátyám is így jött ki, és ő életkorban közelebb állt a terv megvalósításához, mert tíz évvel idősebb nálam – idézte fel az egydanos karatemester, aki a borsodi városban gyerekeskedett. – Édesanyám rám pirított, nehogy megtudja, hogy én is karatézom. Kulcsos gyerek voltam, a bátyám pedig partner volt abban, hogy édesanyánk ezt ne tudja meg, de a lebukás esetére az volt a szövegem, hogy csak elkísértem Zsoltot. A Munkaerő Tartalékok Hivatala tornatermében voltak az edzések, és néha beállhattam, így a bátyám már nem csak otthon gyepálhatott el. Ezt később azzal magyarázta, hogy Ózdon nemcsak az élet keményebb, hanem a karate is. Ennek hirtelen lett vége, amikor átköltöztünk Budapestre. Ott úszni jártam a Komjádiba, de édesanyám belátta, az nem volt nekem való, és megengedte, hogy karatézzam.

A Zsolt Péter mester által vezetett Hunor Sport Egyesület szegedi edzőtáborában tudatosult benne, hogy jó helyen van ebben a küzdősportban.

– Hamarosan bátyámék is Pestre költöztek, és együtt folytattuk. Bár már nem voltunk Borsodban, és nem voltunk olyan kicsik sem, továbbra is rendszeresen szétcsapott az edzéseken. Szerencsére lassan felnőttem a feladathoz, és idővel én is aprítottam. Ennek a borsodi virtusnak volt viszont egy sajátos velejárója. Háromszor vittek versenyre, és mindegyiken leléptettek. A sotokan karatéban nincs kiütés, amit nekem nem igazán sikerült kontrollálnom, de így is ez maradt a nagy szenvedélyem. Volt időszak, amikor a hét minden napján edzésen voltam. Több mesterhez is jártam: Bíró György és Baranyi Sándor is foglalkozott velem – mesélte. – Tizenhat éves voltam, amikor a bátyám felszerelt a Köztársasági Őrezredhez, és rajta keresztül ekkor kerültem kapcsolatba az egyenruhás hivatással, leginkább az őrezred Honvéd utcai objektumában, ahová edzésre jártam. Nemsokára magam is egyenruhás lettem, mert miután leérettségiztem a Katona József Gimnáziumban, behívtak kötelező sorkatonai szolgálatra, amit a határőrség reptéri századánál teljesítettem. Szerettem katonáskodni, és az is tudatosult bennem, hogy ez egy jó életpálya, mégsem ott folytattam, mert egy korábbi edzőm megkeresett, hogy személyvédő sofőrként volna lehetőségem magánszemélynek dolgozni. Élvezetes időszak volt. Sokat láttam a világból, de öt év után úgy éreztem, változtatnom kell. Egyik volt katonatársam esküvőjén összehaverkodtam a Nagy Ignác utcai bv.-objektum egyik nevelőjével, aki azt javasolta, szereljek fel hozzájuk. Öt éven át szolgáltam a büntetés-végrehajtásban, és közben átkerültem az újonnan átadott Veszprém megyei bv.-intézetbe. A hat hónapos átképzés után, 2007 szeptemberében szereltem át a Balatonalmádi Rendőrkapitányságra. Járőrként kezdtem, fél évre rá pedig vizsgálóként folytattam.

Közben valami beindult, illetve átalakult.

– Húsz évvel ezelőtt költöztünk le Borzavára, és fél év után hiányozni kezdett a karate. Gondoltam egyet, bebattyogtam a helyi általános iskola igazgatójához, és felajánlottam, szívesen tartanék gyerekeknek sotokan karateedzéseket. Adott kulcsot a tornateremhez, és miután a szakkör beindult, Cseténybe is hívtak edzéseket tartani. Ennek akkor szakadt vége, amikor rendőr lettem, mert átköltöztünk Zánkára. Ekkor egy leckét is meg kellett tanulnom – mondta, és nagyot sóhajtott. – A gyerekek úgy érezték, cserben hagytam őket, főleg egy kislány beszélt nagyon a lelkemre, ezért megfogadtam, legközelebb csak akkor adom oktatásra a fejem, ha biztos vagyok benne, hogy onnan nem költözünk el. Ezt be is tartottam.

Ezalatt más is történt.

– 2009-től másodállásban gépkocsivezetőként dolgozom a Balatonföldvári Mentőállomáson – magyarázta Kelemen Krisztián, aki életmentésekben is aktívan részt vett. – Talán az volt a legemlékezetesebb, amikor a balatonfüredi kempingben leállt egy középkorú férfi szíve. Egy laikus kezdte meg a mellkaskompressziót, követve a segélyhívó diszpécserének utasításait, és bár jól csinálta, a férfinak nem indult be a szívverése, és roppant elenyésző volt a légzése. A szakápoló rám bízta a ballonos lélegeztetést, de a mellkaskompresszióba is besegítettem; felváltva a laikus segítővel. Onnan indultunk, hogy az eszméletlen férfi falfehéren feküdt a sátor előtt, és semmire sem reagált, de mire az esetkocsi megérkezett Veszprémből, már mosolyogva mondogatta: „Élek! Élek!” Visszahoztuk… Azt a negyedórát sosem felejtem.

Végállomás Kenese?

– Kilenc évvel ezelőtt ingázó lett belőlem. Zánkáról átköltöztünk Balatonkenesére, és nyomozóként helyezkedtem el a II. Kerületi Rendőrkapitányságon. 2016-ban lekerültem a bűnügyi technikára, ahol két éven át szemlebizottság-vezető voltam, 2018-tól pedig bűnügyi technikus. Szeretem ezt a munkát, a helyemen érzem magam – vázolta, és elmosolyodott. – Négy éve történt, helyettesítőként vettem részt egy szemlebizottság munkájában, és oszlásnak indult halotthoz kellett mennünk, ráadásul egy forró, nyári nap estéjén. Egy társasház alagsorában voltunk, én vetkőztettem le az elhunytat, és amikor szünetet tartottunk, a kollégák megjegyezték, hogy ilyet még nem láttak. Ilyen munka közben más az ebédjét is viszontlátta volna, mondták, mire csak annyit válaszoltam, hogy bocs… a mentőszolgálatnál is dolgozom.

Kelemen Krisztián életének következő változását a szóbeszédnek köszönhette.

– Kenesén híre ment, hogy korábban karateoktatóként ténykedtem, és ’16 elején megkerestek a Pilinszky János Általános Iskolából, hogy foglalkoznék-e ottani gyerekekkel. Mivel akkortájt vásároltunk telket Kenesén, és készültünk belevágni az építkezésbe – amit talán idén be is fejezünk –, elvállaltam. Magam is a kenesei Rády Diáksport Egyesület tagja lettem, de Hagaukure néven tavaly júniusban saját egyesületet alapítottam.

És megint ráköszönt a véletlen.

– Imádok túrázni, a Magas-Tátrának nincs olyan csúcsa, amin ne üldögéltem volna, és kerékpározni is szeretek. Így esett, hogy a gyerekekkel már többször is szerveztünk tekerős kirándulásokat. Csak idén eddig már négyszer bringáztuk körbe a Balatont, és már tervezzük az ötödiket. Hat éve úgy esett, hogy Gödöllőn be tudtunk nézni egy karateversenyre, ahol ismerősöm, Bajai Angéla sensei volt az egyik bíró. A fiaim ámulva figyelték az eseményeket, majd hazafelé megkérdezték: mi miért nem versenyzünk? Beláttam, valóban vannak olyan tanítványaim, akiket érdemes lenne versenyekre nevezni, rádásul a fiaim is tehetségesnek bizonyultak, úgyhogy kiváltottam az engedélyeket, és miután a sportorvosi vizsgálatokon is túl voltak, mit szerénykedjek, 2018-ban berobbantunk a versenyzés világába. Onnantól kezdve itthon szinte uraljuk a dobogókat, de külföldi sikereink is voltak. A 11 éves Csongor és a 13 esztendős Kristóf fiam a Magyar JKA Karate Szövetség válogatott kerettagjai, többszörös magyar bajnokok, de nemzetközi bajnoki címeket is birtokolnak: Európa- és világkupagyőztesek. A feleségemmel rettentő büszkék vagyunk rájuk – sorolta csillogó szemmel. – A teremben persze nem apa vagyok, hanem senpai, azaz elöljáró, és már azt is megszokták, hogy otthon kicsit mindkettő vagyok, mert napi szinten veszem rá őket egy kis fekvőtámaszra és felülésre. Ösztönzöm és egyben támogatom is a fiaimat, de az eredményekhez vezető munka nagy része az övék. Jómagam csak az utat mutatom.

A törzszászlós hétfő és szerda délután a kenesei általános iskolában, pénteken pedig a balatonfűzfői szakiskolában oktatja sotokan karatéra a jelen és a jövő bajnokait, méghozzá javadalmazás nélkül.

– Az edzésekből csak anyagilag nem profitálok, minden más formában igen. Amit a gyerekek, köztük a saját fiaim szemében látok, az a fizetségem, és alig várom a szeptembert, amikor már kilenc versenyzővel indulunk neki az őszi szezonnak. Addig összejöhet a második dan mesterfokozatom. Már készülök a vizsgára, méghozzá Bajai Angélával. Egyszer talán még egy versenyre is benevezek. Remélem, nem fognak ismét leléptetni – mondta, és megint mosolygott. – Már a fiaimmal is előfordult, hogy versenyen leléptették őket. Rájuk szerencsére nem ez a jellemző, de azért jó tudni, hogy a vér tényleg nem válik vízzé.

SZ. Z. J.

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA, FÜLÖP MÁTÉ, KELEMEN KRISZTIÁN