Az igazán jó rendőröknek a rendészeten kell szolgálniuk

– Már a bábaasszony megmondta, hogy ebből a fiúból rendőr lesz?

– Már csak azért sem, mert kerületi gyerek vagyok, és a Péterfy szülészetén érkeztem meg Budapestre. Ráadásul sokáig csak a sport érdekelt igazán, konkrétan a kézilabda. 89-ben ifjúsági világbajnokságot is nyertünk a Fradival az olaszországi Teramóban. Néhai édesapám gépészmérnök volt, és érzékeltem részéről némi pressziót, hogy orientálódjak efelé, és bár világéletemben humán beállítottságú voltam, a Fáy András Közlekedésgépészeti Technikumban végeztem. Utána besoroztak, és katonaként ismertem fel, hogy kedvemre való a parancsuralmi rendszer. Ehhez jött, hogy egyik gyerekkori barátom akkor már rendőr volt, és neki bejött. Kalandvágyból sétáltam be a XVII. Kerületi Rendőrkapitányságra, és őrmesterként oda is szereltem fel. Jó döntés volt, rájöttem, mit akarok valójában és áttételesen.

– Érdekes felismerés lehetett.

– Rendőrként tudatosult bennem, hogy a közvetett segítség jelentősége legalább olyan nagy, mint a közvetlené. Amikor a rendőr megbírságol egy szabályszegőt vagy elfogja egy bűncselekmény elkövetőjét, azzal azoknak a polgároknak teszi biztonságosabbá az életét, akikre a szabály- és törvényszegők potenciális veszélyt jelentenek. Erre gondolok, amikor azt mondom, azért lettem rendőr, hogy segíthessek másokon, meg arra, hogy a közvetlen segítségnyújtásban is a maximumot kell nyújtani. Sose felejtem, amikor járőrként egy szélütést szenvedett, idős férfinak tojásrántottát sütöttem, és a kollégám nem értette, miért csinálom.

– Később megértette?

– Remélem. Számomra a helyzet egyértelmű volt, és zsigerből cselekedtem. A férfi nehézkesen beszélve jelentette be, hogy eltűnt az unokája, aki gondoskodott róla. Amikor megláttam a halom gyógyszerét, felhívtam a körzeti orvosát, hogy mit kell azonnal megkapnia, és ekkor kérdeztem meg tőle, mikor evett utoljára. Azt mondta, előző este, mire körülnéztem a hűtőjében. Megetettem, utána pedig elmentünk megkeresni az unokát, aki elment bulizni a hétvégére. Amikor megtaláltuk, a srác lelkére beszéltem, hogy ilyet többé ne csináljon.

– Milyen hamar lett vezető?

– Három éven belül. Négy éven át voltam beugró szolgálatirányító váltásparancsnok, 98-tól pedig állandó. Közben elvégeztem a Rendőrtiszti Főiskola közrendvédelmi szakát, de nem karriervágyból, hanem hogy megismerjem a szakma minél több vetületét. Ebben hasonlítok apámra, aki úgy lett gépészmérnök, hogy géplakatosként végzett főiskolát. Aztán megnősültem, gyerekeink születtek, és 2003-ban átkerültem a XII. Kerületi Rendőrkapitányságra mint a körzeti megbízotti csoport vezetője. Négy évre rá lettem ott rendészeti osztályvezető… Néhai Fülöp Valter alezredes volt a kapitány. Egyidősek voltunk. Máig nehezen fogom fel, hogy 41 évesen mennie kellett. Gyakorta belelapozok a verseskötetébe.

– Mikor tért vissza Pestre?

– 2007-ben lettem rendészeti osztályvezető a XVII. Kerületi Rendőrkapitányságon, és 2013-tól vagyok a XVI. Kerületi Rendőrkapitányságon ugyanebben a beosztásban. Lassan tíz éve. Hozzáteszem, egy ideje már nem lakom a XVI. kerületben, de lélekben idevalósinak érzem magam, főleg munkaidőben. Lándzsa-telepi fiú maradtam.

– Mivel magyarázza, hogy a XVI. a főváros egyik legbiztonságosabb kerülete?

– Objektív és szerkezeti körülményekkel, összetételi sajátossággal és szervezett rendészeti csapatmunkával. Itt nincsenek tömegeket vonzó helyszínek, vannak viszont kertvárosi lakosok. Már a 80-as években megütötte a fülemet, hogy a XVI. Pest Rózsadombja, és ebben benne van a biztonsági titok lényegének emberi oldala. Rendészeti szempontból az is előnyös, hogy ez egy rácsszerkezetes terület. Itt a gépkocsizó járőr jobbra-balra belát az utcákba, nem úgy, mint a budai hegyvidéken, és az átmenő utak is jól átláthatók, behatárolják a kerületet. Ehhez jön, hogy olajozottan működünk együtt a társszervekkel. A polgárőrökkel és a mezőőrökkel személyesen is nagyon jó a kapcsolatom. A mezőőrség vezetőjét a barátomnak is mondhatom, valamikor együtt szolgáltunk a XVII. kerületben, de a gödöllői, kerepesi rendőröktől is áramlanak felénk lényegi információk, és zuglói körzeti megbízottakkal is rendszeresen konzultálunk.

– Az ajtaja most is nyitva áll, és beosztottjai is elismeréssel beszéltek vezetői stílusáról. Mi az alapelve?

– Az érzelmi intelligencia. A folyamatos párbeszéd híve vagyok, és jók a szenzoraim. Megérzem, amikor nem őszintén kommunikálnak velem. Miután sikerült valakivel megértetnem, hogy nekem nem az ember van alárendelve, csak a beosztása, addig a szintig reagálok a munkatársaim gondjaira, amíg engedik. Váltásparancsnokként egyszer órákra volt szükség egy kolléga kapcsolati problémájának kibeszéléséhez, de olyan is volt, akivel csak azt kellett megértetnem, hogy szóljon, ha a súlyos beteg kisgyereke miatt otthon kell maradnia. Szólt. Beosztottjaim abból is tudják, hogy partnerként viszonyulok hozzájuk, hogy ki szoktam kérni a véleményüket. Ilyenkor gyakran gondolok apámra, aki arra tanított, hogy „a nagyokos mérnököknek a söprögető segédmunkás véleményét is meg kell hallgatniuk. Már csak azért is, hogy a szemszögét megismerjék.”

– Vissza szokott jutni a fülébe, milyen parancsnoknak tartják?

– Igen, és fontosnak is tartom a közvetett visszajelzéseket, de ezeket nem értékelem túl. Akkor viszont különös büszkeség töltött el, amikor a XII. Kerületi Rendőrkapitányság rendészeti alosztályvezetőjeként azt hallottam, hogy a veteránok úgy gondolják, még nem volt ilyen jó parancsnokuk. Ezt az egyik tiszttársamnak mondták, és nem kérték meg arra, hogy nekem ne árulja el. Visszaigazolásnak éreztem ezt a közvetett dicséretet, és nyertem is belőle hitet. Most is azt vallom, hogy a tekintélyt hozzáállással és szakmai tudással kell kivívni, és úgy érzem, mindkettőt sikerült szinten tartanom.

– Mi volt az eddigi legnehezebb pillanata?

– Szolgálatos körzeti megbízott voltam, amikor megszületett a nagyobbik lányom pontban délután 4-kor, és aznap éjjel nekem kellett közölnöm egy házaspárral, hogy vonatbalesetben életét vesztette a 18 éves lányuk a váci pályaudvaron… pontban délután 4-kor. Most is beleborzongok, ez a különös egybeesés olyan drámai erővel hatott rám.

– Egy emlékezetes intézkedés emlékét is felidézné?

– Kezdő rendőr koromban Lada Nivával teljesítettem gépkocsizó járőrszolgálatot szintén fiatal kollégámmal. Az Újlak utcai lakótelepnél parkoltunk lekapcsolt lámpákkal egy szervizúton, figyelve esetleges mozgásokra, amikor előttünk fordult ki egy Opel csepp kadett, ami akkor menő járgánynak számított. Utánaeredtünk, mert a világítást nem kapcsolták be. Elé vágtunk, kiszálltam, és a zseblámpa fényében azt láttam, hogy két kopasz, suhogós mackós fiatalember ül benne, teljesen ledermedve. Akkor lopták a kocsit, a pillangóablakot betörték, és nem akarták elhinni, hogy csak harminc métert tudtak vele menni. Nem mondom, hogy rekordot állítottunk fel, de hasonló történetet azóta sem hallottam.

– Csak rendészeten szolgált?

– 95-ben átvezényeltek a XVII. Kerületi Rendőrkapitányság vizsgálati osztályára, és bár azt a feladatkört nem éreztem a magaménak, annak a fél évnek a tapasztalata ma is meghatározza a szemléletemet. Akkor tudatosult bennem, mennyire fontos a közterületen szolgáló járőr munkája. Ha egy bűnügyi helyszínre elsőként kiérkező rendőr nem végez alapos munkát, akkor lehetsz akármilyen eltökélt és rátermett nyomozó vagy vizsgáló, tapasztalni fogod ennek a hátrányát. Most is jól emlékszem arra a jelentésre, amiben többek között az állt: „tanú lakhelye Pesti út 27.” Az egy tízemeletes garzonház szintenként harminc lakással! Két munkanapomba telt, mire azt a tanút megtaláltam, mert a neve postaládán sem szerepelt. Azóta azt vallom, az igazán jó rendőrök a rendészeten kell hogy szolgáljanak.

SZ. Z. J.

FOTÓ: BÉRES ATTILA